A FUGA-ban március 6-től 16-ig látogatható a Rak-park tervpályázat összes beadott pályaműve. Tudjátok, ez az a pályázat, amit ezzel a két szóval tudnék legpontosabban leírni:
na végre!
Na, végre történik valami előremutató, valami olyan elképzelés, ami mer gondolni valamit a jövő városáról, és fontos gondolatokat fogalmaz meg - egyelőre sajnos csak - Kossuth tér – Fővám tér közötti szakasszal kapcsolatban.
Igen, a Duna-part átépítéséről van szó, mégpedig pontosan azon elképzelés mentén, amiért mi is évek óta sírunk itt a blogon: a városlakók valamilyen közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a vízzel, Budapest legfontosabb környezeti adottságával.
Tavaly megvolt az eredményhirdetés is, erről Csaba írt itt a blogon. Nemrég a FUGA-ba kerültek a tervek, tegnapelőtt pedig ugyanitt a tárlatvezetést tartottak a bírálóbizottság kamarai delegált tagjai, Benkő Melinda, Dévényi Tamás, Jámbor Imre, Rhoer Ádám. Erre mentem el, hogy halljam, mit gondol a szakma erről a kérdésről. Hogy a laikusok Duna iránti rajongásán - a mi rajongásunkon - kívül milyen más szempontok vannak még, miket kell megfontolni, amikor ránézünk ezekre a tervekre?
Azon túl, hogy imádjuk a szellemesnél szellemesebb megoldásokat az úszó szigetek, a Duna megközelítése, a Széchenyi tér és a Vigadó előtti terület átépítésére vonatkozóan. Mert akármelyik tervre nézünk, az már egyértelmű, hogy Budapest sokkal menőbb hely lesz 2030-ig, ha ilyenek a hivatalos pályázatok:
Persze a kiírás rengeteg kompromisszumot tartalmazott ahhoz képest, amit elképzeltünk.
Egyrészt a megvalósítás költségeit valamilyen könnyen emészthető keretek közé szorította. Mint a tárlatvezetésen elhangzott, a pályázók költségterve időnként különös számításokat is tartalmazott, azt eredményezve, hogy egymilliárdtól több mint százmilliárd forintig terjedt a megvalósítás becsült költsége. Nagyjából azok tippeltek jól, akik 10 milliárd forint köré lőtték be a nyulat.
Hogy legyen mihez viszonyítanunk: a 2016-os költségvetésből 9,6 milliárd forintot különítettek el a Szombathelyi Haladás új stadionjára, amiből végül 13,2 milliárd forint lett, és az építkezés végére minden bizonnyal még ezt is meghaladják majd. És ez csak egyetlen stadion. Arra, hogy 2030-ra (!) Budapest rakpartjának egy részlete olyan menő legyen, ami méltó a város adottságaihoz, ugyanennyink van.
A pénz tehát adottság, amihez a bíráló bizottság alkalmazkodott, a város érdekében: olyan tervnek kellett nyerni, ami egyrészt az ára miatt motiválja a városvezetést a döntésre, másrészt ami ténylegesen megvalósítható, és végiggondolt. Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy ez nem egy ötletpályázat volt - ahogy az egyik zsűritag fogalmazott -, sokan mégis úgy álltak hozzá. A laikusoknak, nekünk, a merészebb ötletek tetszenek a legjobban, azokért lelkesedünk, pedig sokszor ezek nem egy alapos átgondolás eredményei. Ezért lehet, hogy a nyertes terven indulunk be a legkevésbé, mégis ez áll közelebb a tényleges megvalósításhoz.
A kiírás anyagi megkötései tehát lehetetlenné tették, hogy az autós forgalmat a föld alá tereljék be, így létrehozva egy folyamatos vízparti sétányt, ráadásul az is elhangzott a tárlatvezetésen, hogy mivel az észak-déli forgalom nem azt jelenti, hogy az Árpád hídnál valaki behajtana az alagútba, és feltétlenül a Petőfi hídnál jön ki: rengeteg be- és kihajtó szabdalta volna szét a látványt és a közlekedést végig a Duna mentén. A kiírás része volt az is, hogy az alsó rakpart kétszer egy sávos forgalmát fenn kell tartani, ebben az esetben pedig az "elrettentés", a forgalom egyéb utakra történő terelése nem is lehet megoldás: egy 30-as lassítás például értelmetlen abban az esetben, ha csúcsforgalomban egyébként sem megy e fölé az átlagsebességünk ezeken az utakon. Más eszköz pedig nincs, az itteni forgalom tehát adottság.
A bírálóbizottság tagjai egyébként abszolút izgatottak voltak a kiírással kapcsolatban, arról számoltak be, hogy végre egy olyan pályázaton vehettek részt, ahol számított a szakma és a zsűri véleménye. A pályázatokról pedig szintén elismerően nyilatkozták, és elmondásuk szerint az összes munkát tudja majd használni a főváros akkor, amikor a közterek átépítésére kerül sor a Duna-parton.
Az építészek tehát nem azt vizsgálták, milyen ötletekkel rukkolnak elő a pályázók, hogyan szivattyúznak fel Duna-vizet egy mesterséges kis folyóba, ami visszacsordogál a vízbe. Azt vizsgálták mennyire egységes a beavatkozás, és ezen belül mennyire sikerül megtalálni azokat a szakaszokat, amik elkülönülnek, akár látványban, akár funkcióban. És akármennyire is sci-fi számunkra egy az egész parton végighúzódó sziget, ami kizárólag a gyalogosokat szolgálja, fontos volt, hogy ezek az úszóművek hogyan befolyásolják a város összképét, befolyásolják-e a pesti oldalról a budai látványt és fordítva.
Számunkra kitűnő ötletnek tűnik például, ha egy tervező megoldja, hogy a parton sétálók közvetlenül, akár érintés útján elérjék a vizet, vagy a Kisföldalatti mondjuk továbbjönne még egy megállót, és a víz mellé parkolna le. A profik ilyenkor arra gondolnak, hogy a Duna vízszint-ingadozása miatt ezek inkább álmok: az egész metrót elöntheti a víz, ha a lezárás nem megoldott, és a víz megérintése is másodlagossá válik, amikor a vég nélküli homokzsák-pakolásokra emlékszünk. Persze mindenre van megoldás, a kérdés, hogy mennyiért.
Már megint: az ár.
Szóval érdemes elmenni a FUGA-ba, ingyen meg lehet nézni az alagsorban a pályaműveket, és kicsit elképzelni, milyen lehetne a városunk, ha tényleg ott tarthatnánk, hogy ötletpályázatokat valósítunk meg. Egyúttal persze örülhetünk a nyertesnek is, hiszen sokkal jobb lesz Budapest, ha megvalósul az egyébként egyáltalán nem horror költséggel járó beavatkozás, 2030-ig. Mi szurkolunk neki.
FUGA
Cím: 1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 5.
Nyitva: 10 - 21