Sziasztok. Szűcs Ádám vagyok, az Egy nap a városban bloggere. A szervezők azért hívtak, hogy a városszeretetről beszéljek nektek, arról, miért jó a városban élni. Amit a szervezők még nem tudnak, és amin mindjárt nagyon meglepődnek majd:

2015. augusztus 31-e óta nem lakom városban. Annyira nem, hogy egy alig 100 fős településre, az erdő szélére költöztem. Azon a négyzetkilométeren, ahol én élek, összesen vagy húszan vagyunk, meg kisebb-nagyobb emlősök.

Reggel elnézegetem a völgyben megálló, folydogáló ködöt, aztán a dolgozószobámból bámulom a rét felett köröző héjákat. Tényleg, rengeteg az állat, a legutóbb elmentem bicajozni, és majdnem elütöttem egy őzet. Ilyen még autóval sem fordult elő velem, de higgyétek el, bicajjal félelmetesebb. És persze a levegő jó, a saját kutamból származó vizet iszom, és ha csirke kell vasárnap, eltekerek az erdőbe, ahol egy kis házban, mindentől elzárva él egy házaspár, akik adnak nekem egyet.

De miért beszélek én ezekről most? Ki ez az idióta, aki egy városszeretetről szóló előadásában az erdőről meg a madarakról kezd el beszélni?

Elmagyarázom. Miután beköltöztünk, ki sem mozdultam egy hétig, annyi munka volt a ház körül. Vég rájöttem, hogyan működnek a polc tetején porosodó szerszámaim, én lettem hirtelen a "férfi aki megszereli". Ez egy új szerep volt nekem, nagyon izgalmas, már gyúrni sem járok olyan sokat, mégis nagyobbak az izmaim ettől a titulustól. Szóval tényleg élveztem, de azért egy hét után elkezdett hiányozni valami. Sejtettem, mi az, és számítottam rá, így beültem az autómba, és meg sem álltam Budapestig. A Városligetnél átszálltam egy bérbicajra, és ahogy átértem a Nagykörúton, ott volt, az arcomba csapott minden, ami hiányzott: rengeteg idegen ember, nyüzsgés, egy fantasztikus hangulat, amit egészen addig nem éreztem ilyen elemi erővel. Tudtam, hogy ott van, írtam is róla már az évek alatt sokszor, de nem voltak ennyire kifinomultak rá az érzékeim.

Szerettem az embereket. Néztem az arcukba mosolyogva, hogy helló. És akkor arra jöttem rá, hogy a "természet" és a "város" nem egymás ellentétei. Nincs ilyen. A város egy másik természet. Egy különleges erdő.

Sőt varázserdő. Mondok néhány példát, amiből kiderül, hogy milyen különleges dolgok történhetnek benne.

Sétáltam egyszer a Gozsdu-udvarban, amikor a talpam alá pillantva - ilyet is lehet, ha épp rácsfedéllel ellátott pince felett sétálsz -, szóval a talpam alá pillantva megláttam egy lányt, akinek hatalmas szarvak nőttek ki a vállából. Ott vonaglott, miközben hangosan szólt a zene. Hát ez mi? Kíváncsi lettem, így kerestem valami lejáratot, amit vagy harminc cigiző ember között átfurakodva meg is találtam. Lementem a lépcsőn, odalent egy kortárs művészeti megnyitót találtam, ahol ilyen fura öltözetű lányok fetrengtek üvegkalitkában.

Egy másik alkalommal egy könyvtárba mentem, egy előadására. Az egész helyiséget, könyvről könyvre különböző színű madzagok hálózták be, mint egy hatalmas pókháló lenne kifeszítve. Mindenkinek kiosztották a szerepet, volt egy király, egy lázadó, bennszülött, királyné, trónörökös és infáns, és mindegyikünk kapott egy saját, egyedi színű selyemszalagot. Ezt követtük a könyvekig, ahol egy megadott oldal megadott részlete volt kiemelve egy-egy ismert vagy kevésbé ismert regényből. 

Könyvrészletről könyvrészletre haladva bontakozott ki előttünk a cselekmény, néha szembetalálkoztunk a történet szempontjából lényeges szereplőkkel, a nyolc „néző” többi tagjával. Együtt olvastunk tovább. Én voltam a király, és amikor épp az egyik könyvbe mélyedtem, valaki mellém lépett, pisztolyt szegezett a fejemnek mosolyogva, és azt mondta „elnézést, de úgy tűnik, meg kell, hogy öljelek”. Bumm.

A lázadó volt, mint kiderült, de az a kép, a pisztolycső mögötti kedves mosoly megragadt bennem.

Ilyennel csak a városban találkozhatsz. Higgyétek el, már tudom. Az erdőben nincsenek ilyenek.

Budapestnek van egy olyan képessége, amit kevesen ismernek, mert szinte már varázserő, és én is mindig elcsodálkozom, amikor megtapasztalom. Ez a folyamatos meglepetésre való képesség. És itt nem csak arról beszélek, hogy a város érdekes, vagy izgalmas. Hanem hogy ha lazán, cél nélkül beleveted magad, és rászánsz néhány órát, hogy nyitott szemmel és füllel végigjárj egy véletlenszerű útvonalon, biztos hogy olyan élményt szerzel, egy olyan eseménynek leszel a részese, ami örökre emlékezetes lesz. Mindig ez van. Sokszor próbáltam, az Egy nap a városban blog kapcsán ugyanis számtalanszor indultam már élményszerző körútra. Ezeknek csak egy része előre kitervelt, ha épp nincs határozott tervem felkeresni egy új helyet, vagy az összeírt tippek épp nem csigáznak fel, csak úgy nekiállok sétálni. 

Egyik este, az Oktogonon találkoztam valakivel, és arra gondoltam, na, most kipróbálom megint. Letesztelem, működik-e. Szándékosan nem az Erzsébet tér felé indultam, hanem kifelé az Andrássyn, be egy sötétebb mellékutcába, mert ha egyszer működik, akkor mindenhol működnie kell. Három srác csapódott be elém, hangolták magukat az estére, utánuk sétáltam. Nézzük, hová mennek. A tér másik oldalán, az elhagyatott Hunyadi kisvendéglő mellett élénk, zajos tömörülés volt látható. Vagy öten cigiznek a Hopfanatic söröző bejárata előtt. Úgyhogy lementem én is, beszélgettem a pultossal, vettem néhány jó sört. Amikor kijöttem, továbbmentem, pár házzal arrébb egy leszakadt redőny mögül, az ablakon keresztül fény szűrődött ki. Benéztem az ablakon, és az a kép valahogy megmaradt az emlékezetemben. Odabent két férfi fehér köpenyben, szakácskalapban, egy asztal mellett dolgozott folyékony csokoládéval, terítették, folyatták vagy mi. Ahogy ott álltam a hidegben, sötétben, kezemben a sörösüvegekkel, és befelé néztem az ablakon a csokoládékészítők éjszakai műszakjára, ez a kép megmarad az emlékezetemben. Szóval aznap este is sikerült, mint ahogy korábban is emlékszem, hogyan  jutottam el egy lakáskocsmába, hogyan buliztam húsz mezítlábas brittel októberben, hogyan találtam különleges helyeket, senki más által fel nem fedezett különleges falatokat vagy kulturális élményeket úgy, hogy nem kinéztem magamnak a programot, hanem csak bementem az előttem lévő ajtón. 

Mit akarok ezzel az egésszel mondani? Mit tanított meg nekem, amikor az erdő széléről először visszautaztam a városba?

Hátra kell lépni egyet, hogy lásd a teljes képet. Ha nagyon közel mész a szeretett tárgyhoz, akkor szem elől veszted a lényeget. Török András híres Budapest könyvét 200 kilométerre a várostól írta. Csaba az egyelőre nem híres, de legalább elkészült közös könyvünket, ami hamarosan megjelenik, 2000 kilométerre írta a Budapesttől. Oké, én egy belvárosi kávézóban írtam az én részemet, de mentségemre legyen mondva, hogy épp nem volt pénzem utazásra. A lényeg, hogy ha igazán látni akarod a várost, távolról kell megszemlélned.

Aki mindig túl közelről nézi, úgy jár, mint az egyik kommentelőnk, aki a Kazinczy utca környékének éledezéséről írt egyik posztunk alá - a Gozsdu udvarban még a szél vitte az ördögszekeret akkoriban esténként - odaírta: gusztustalan, mert tele van kutyaszarral. Csodálkoztunk, mert mi, pont azon az utcán, sosem találtunk egyet sem, pedig naponta megfordultunk arrafelé. Valószínűleg aki írta, nem. Csak becsontosodott benne a város egy régi darabja. Nem lépett hátra, nem szemlélte meg a várost, a változó várost, azt hitte, túl jól ismerte, pedig épp ellenkezőleg.

A szeretet ragaszkodást szülhet. Az pedig veszélyes is lehet, mert a változást gátolja, hiszen nem engedi kibontakozni az újat. Az örömöt is gátolja, hiszen a város egy féltett darabjának eltűnését látja, és nem veszi észre a növögető jó dolgokat, amiknek támogatásra lenne szüksége. Nem örülünk az új beruházásoknak, mert a régi helyére épültek, az új vállalkozóknak, mert furcsán viselkednek, nem szeretjük a fővárosba költözőket, nem szeretjük a külföldről ideköltözőket, azt a Budapestet sírjuk vissza, amit a fiatalkorunkban megismertünk. Nem örülünk a felújításnak, mert szétlopták. Nem örülünk, mert háromszor adták át. Megsiratunk minden 500 évesnek tűnő 100 éves épületet, amit lebontanak. Nem örülünk, hogy ha mégis megmenekül, mert egy multi újítja fel magának.

Az értékeinkért harcolni kell. De néha, csak néha, el kell ezt engedni, és hátralépni. Onnan nézzünk rá a városra, ami folyamatosan változik, és így szeressük, az egész képet látva. Szeressük, amit csak akkor veszünk észre, amikor sokáig nem láttuk, nem gondoltunk rá, és egyszer csak ott van, és az arcunkba csapódik.