A ZONA hosszabb előkészületek nélkül lett Magyarország egyik legjobb étterme. Legalábbis ezt mondta róla minden ismerősöm, ZONA így, meg ZONA úgy, kóstoltad már a tőkehalat mangalicafarokkal? Hát a sült kacsamájat turbolyával?

Nem. Nem kóstoltam. Tízezer a vacsoramenü.

Aztán megjelent a 2014-es Gault&Millau, ami a ZONA-nak 17 pontot adott a lehetséges 20-ból (valójában 19-ből), egy kategóriába sorolva a Costessel és az Onyx-szal, turboboostolva valahova a két Michelin-csillag környékére a helyet.

Szóval úgy általában sok egy ötfogásos menüért a tízezer (Mekiben krumplit, hagymakarikát, burgert, fagyit és rántott sajtot már kétezerért megkapod, érted), viszont ebben a mezőnyben a szokásos ár feléről-harmadáról beszélünk.

És szünet nélkül hívtak a ZONA-ból is. Kóstoljuk meg a menüjüket, olyan szívesen megmutatnák, hogy mi van náluk. Írtuk, hogy meghívásra elég ritkán mondnunk igent. Bénán jön ki, különleges elbánásban részesülünk, nehéz utána objektív cikket írni. Erre felajánlották, hogy mondjuk be a vacsora végén egy jelszót, abból fogják tudni, hogy mi voltunk: már csak akkor, amikor minden befaltunk, mindent megettünk

Így aztán: elmentünk.

A belső terek hatalmasak, ez nem egy intim kis étterem, ez egy minimalista, nagypolgári gasztrokatedrális. A kiszolgálás hibátlan volt, a vendégkör meg erősen nemzetközi, este kilenc körül meg már telített: nem is láttunk szabad asztalt. Biztos csupa meghívott blogger.

Szóval vacsoramenü: öt fogás tízezerért. Ez elsőre talán ijesztőnek tűnhet az ár, de helyezzük kontextusba az éttermet: a Costes degusztációs menüje 25 ezer forint (5 fogás). Az Onyxé 25,5 ezer (6 fogás). Fogásszámban kábé ugyanannyit kínál a ZONA érezhetően kevesebbért, és vacsora végére olyan jól laktunk, hogy alig vártuk a hazaérkezést, amikor letéphettünk magunkról minden ruhát. Erősen szorított ugyanis már az óraszíjam is.

Fussunk végig a fogásokon: várakozás közben csodálatos házi kenyeret ettünk olívaolajjal. Az ilyesmin csak az lepődik meg, aki nem járt még olajsommellier előadásán, én viszont már jártam, és ott egy életre kilepődtem magam (pohárból ittuk az olajat, pohárból!).

Ezután jött a kagyló uborkával, friss, jópofa üdvözlőfogás:

Amíg vártunk a vacsorára, kértünk egy sonka és egy sajttálat. A pincérek igazodnak a nemzetközi gasztrotrendekhez, kétszer is el kellett ismételnünk, hogy igen, ismerjük a táncrendet, de akkor is a vacsora elején, és nem a végén kérjük ezeket a fogásokat. Végül megkaptuk. A sajttálról nem sikerült jó fotót készítenem, pedig izgalmas volt, főleg a két kecskesajt, de a Laci?Konyha! és a Kistücsök sajttáljához semmi sem mérhető (mondjuk abban a formában egyik sincs már meg).

A Joselito, a világ legjobb sonkája viszont hibátlan volt, márványos, zsíros, jól tárolt hús, frissen szelt 32 hónapnyi érlelés, articsóka:

És akkor az első hivatalos fogás: csocsóka consommé gesztenyepürével. Ez már úgy hátba rúgott, hogy a Gault&Milleu-borítóba csavart Michelin csillagtól kaptam a másikat. Amit ez a karakteres leves művelt a visszafogott gesztenyével, arra a világ legjobb éttermeiben is büszkék lennének.

És ezzel még nem volt vége, a menü következő része is az ellentétekre épített: Szt. Jakab kagyló, nudli homár szósz, szalonnás zöldborsó. Az első ellentét, amivel meg kellet küzdenünk, az ételekkel kapcsolatos általános vizuális elvárásaink és a zombi földigilisztának tűnő, nyomásra zombi földigilisztaszerűen reagáló nudli között feszült. Pillanatokra tényleg le kellett gyűrni a hányingert, de amint a szánkban volt a nudli, ételként tekintettünk rá. Finom ételként. Az izgalmat mégsem ez, hanem a kagyló-szalonna-páros biztosította. Szerencsétlen Szt. Jakab kagylót mostanában minden mellé odarakják, a múlt héten bemutatott tapasbárban például hurkát adtak mellé, itt meg szalonnát. Mindig sokkal karakteresebb társat kap, ami persze elég vicces: egy méregdrága, és elég lágy, majdnem semleges ízű ételről beszélünk. Logikusan semmi értelme hurka meg szalonna mellé rakni, mert ezek úgyis csak elnyomják, a Szt. Jakab kagyló viszont ilyenkor váratlanul értelmet nyer, és megváltoztatja, kiemeli az ízét annak, ami mellé kerül.

A lecsós fürjtojás ezek után inkább csak vidám átvezető volt, bár ilyen jól elkészített tojással én még életemben nem találkoztam, sőt, minden hibátlan volt a tányéron. Vicces, hogy most, amikor írom a cikket, milyen tisztán előjönnek egy hét távlatából is az ízek, ez nagyon ritkán szokott előfordulni.

Ezután jött az elméleti főfogás, bár egy ilyen degusztációs menünél az ilyesmi értelmezhetetlen:, a szarvas gerinc tarhonyával és eringhi gombával. Már az ajánlásnál megtetszett, a pincér ugyanis elmondta, hogy a séf nem HAJLANDÓ alaposan átsütni, ha zavar minket az ilyesmi, kérjünk inkább tőkehalat.

Dehogy zavar, imádjuk! Meg is kaptuk:

Gyönyörű, harmonikus fogás. A csokihabnak tűnő izé ott a szarvason valójában szárnyas jus, azaz pecsenyelé, a jobboldali izé meg a gomba. Hibátlan, szép kompozíció, bár nekem hiányzott belőle az a csavar, ami a korábbiakban megvolt.

A két desszert közül a csokoládé a negyediken decens volt, a málnaleves meg újra lázadó, lehetett érte rajongani.

Szóval a menü, borokkal, sajt-, és sonkatállal, két főre kábé 25-30 ezer forintba kerül. Hülyeség lenne tagadni, hogy ez sok. De az is a sztori része, hogy ennyiért a másik két hasonló minőségű étteremben jó ha egy fő vacsorája kijön, és azok sem roskadoznak a profittól: egy ilyen helyet felépíteni, üzemeltetni, ezeket az alapanyagokat beszerezni, az ilyen jó alkalmazottakat megfizetni óriási költség, a ZONA tehát most valószínűleg masszívan veszteséges (Baldaszti amúgy is hajlik a vendéglátóiparban az ilyesmire). Szóval addig menjetek el, amíg van még ZONA, vagy amíg nem emelnek brutálisan árakat - ezt a minőséget ugyanis ennyiért nem nagyon kapod meg máshol Magyarországon.

ZONA
Budapest, Lánchíd utca 7/9
Tel: +36304225981