Talán még emlékeztek, hogy nemrég elhatároztam, utánajárok a budapesti szusiknak, nagyrészt a Jiro film hatására. Az első próbálkozásaim egyike pedig elég kalandosra sikerült, de remekül példázza, hogy Budapest mennyire a meglepetések városa. Ha nyitott szemmel nekivágunk, biztosan részünk van egy-két kalandban.

Egyik este sétálgattam a Bajcsy-Zsilinszky út körül, ahonnan az Ó utcába kanyarodtam be. Egy gyors vacsorát szerettem volna valahol. Nem messze a saroktól megütötte a szemem egy kirakat. Japán betűk, ételekről készült fotók tobzódását láttam az egyébként megvilágítatlan, redőnnyel takart ablakaban. Először csak elmentem mellette, lefotóztam, bár mivel nem volt nálam rendes fényképezőgép, az eredmény nem adta vissza azt a különös hangulatot, ami elfogott. Mintha egy titkos helyre bukkantam volna. Arigato japanese restaurant. Na mindegy, mentem tovább.

Aztán később visszafordultam. Úgy éreztem, nem voltam elég nyitott az újdonságra. Hiszen vacsorázni indultam, ez meg egy étterem, ami még érdekes is lehet. Benyitottam.

A tulajdonos japán házaspár felkapta a fejét a jöttömre, a hölgy elém sietett, és angolul kérdezgette, hogy egyedül vagyok-e. Harmadszorra megértettem, az első két alkalommal nem esett le, hogy Budapesten egy japán hölgy angolul faggat, nagyon erős akcentussal.

Két magyar pincérlány sietett ki, hogy kiszolgálja a látszólag teljesen megzavarodott vendéget. Közben körülnéztem, és még kevésbé éreztem a helyemen magam. A bejárattal szemben a pincébe lehet jutni, jobbra fordulva viszont pár lépcsőfokon feljutunk a néhány asztallal és egy pulttal tagolt térbe. A falakon és polcokon körben étterembe kevésbé illő tárgyak sorakoznak, harcművész ereklyék, DVD-k, könyvek, zacskók japán felirattal.

Két asztalnál már ültek, az egyiknél két negyvenes japán férfi, a másiknál négy-öt japán fiatal beszélgetett hangosan, miközben lapátolták be az ételt. A hangszórókból japán popslágerek szóltak. Teljesen olyan érzés kerített hatalmába, mintha országot ugrottam volna, magyarként egyértelmű kisebbségben éreztem magam a helyen. Persze nem olyan volt a hely berendezése, mint egy tokiói étteremé, inkább a budapesti kínai éttermek hangulatához állt közel az érzés. Mégis otthonosan éreztem magam, és láthatóan a városban élő japánok is ide járnak ugyanezért az élményért.

Szusikat egyenként is lehetett kérni 400-900 forintos darabáron, így válogattam magamnak egy tálra valót, mellé árpateát kértem, mert fogalmam sem volt, mire számítsak vele kapcsolatban. Sok jóra nem számíthattam, mert a felszolgáló úgy jellemezte: olyan, mint az amerikai hosszú kávé. Pontos leírásnak bizonyult.

Makréla és lazac szusit kértem, tofuba sült szusit és egy tekercset. Ezt kaptam, a kép minőségéért elnézést még egyszer:

Mellé egy láthatóan használt pálcikát. Ezzel szemeztem egy ideig, próbálva meggyőzni magam, hogy az éttermi villákat is sokan használják, mondjuk nem fából vannak, satöbbi, de körülnézve láttam, hogy a többi vendég teljes lelki nyugalommal falatozgat vele, senki nem vette elő az otthonról hozott evőeszközét. Egyszer vagyok Japánban, gondoltam, és én is nekiláttam.

A szusik meglepetésemre nem voltak rosszak, sőt. A makréla, a lazac is teljesen rendben volt, állagra omlós, friss benyomást keltettek, a rizs kellően ruganyos, harapásra mégis könnyen szétesett. A tofuba sült szusiról nem sokat tudok mondani, hiszen ebbe csak rizst rejtettek, vártam volna valami meglepetést. A szusitekercsen az alga kissé gumiszerű volt, de még pont elment, a hal és a rizs itt is teljesen rendben volt. Nem volt egy nobus élmény, de korrekt szusik voltak.

Kértem a számlát, kicsit meglepődtem a végösszegen: 3500 forint a néhány szusi és a tea. Ezt soknak éreztem az átadott gasztronómiai élményhez képest, viszont összességében, a meglepetéssel és a hangulattal együtt már nyugodtabb szívvel fizettem ki az összeget. Nem találtam meg ugyanis Budapest legjobb szusiját, viszont megtaláltam a legotthonosabb japán helyet, amit nem a külsőségek tesznek autentikussá, hanem a benne dolgozó és étkező emberek.

Felvettem a kabátomat, a tulajdonos kifutott a pult mögül, és egy mély meghajlással hangos arigatóval köszönt. Visszahajoltam. Nem volt színpadias, sem kellemetlen, belülről jött neki is, nekem is.