Ezúttal nem Budapest mai arcáról írnék, hanem arról, hogy a város hogyan formálódik az egyes emberek szemében, a mi szemünkben, és hogyan lehet legkönnyebben időutazást tenni a XV. kerületben.

A nagymamámról korábban már meséltem nektek, 1924-ben született, élete nagy részét Budapesten töltötte, és állítom, hogy 88 évesen egészségesebb, mint én a magam 30 évével.

Szupernagyit sokszor kérdezgettem a múltról, az emlékeiről, a családom olyan tagjairól, akiket már nem ismerhettem, a válaszokat pedig felvettem diktafonnal. Olyan dolgokat tudtam meg így, amiket sokáig történelemkönyvekben próbáltam megtalálni, pedig ott egy szó sem szerepel ezekről. Hogy milyen volt embernek lenni. Milyen volt kimenni az utcára, mit beszélhetett egymással két iparos, hogy köszöntek egymásnak, mik jártak a fejükben, hogyan éltek egymás mellett az emberek.

Egy ilyen beszélgetésre tisztán emlékszem. Mama egyszer elmesélte, hogy amikor 1930 körül Pestújhelyre költöztek, egy szuterénben húzták meg magukat. A család összes tagjának dolgoznia kellett valamit, mamának is be kellett segíteni, amikor már tudott. A gyermekmunka elleni harc akkoriban ugyanolyan értelmezhetetlen fogalom volt, mint ma a harmadik világ országaiban, vagy dolgozik a gyerek, vagy a szegénységnek egy alsóbb bugyrába kerül a család, minden fillér számít.

Házmesterként olcsóbban vagy ingyen járt a lakás, cserébe takarították a házat, intézték a szemetet, meg amit ilyenkor szokás, miközben a családfő a gyárba ment dolgozni. Hogy a nők kiegészítsék a dédpapa jövedelmét, vállaltak mosást, vasalást, varrást, a gyerekek vízért jártak a környékbeli öregeknek, felmostak. A ház tulajdonosának azonban volt egy kikötése: ha az ő gyermekei mennek az udvarra játszani, a szuterén ajtaja csukva marad, nem keveredhetnek az úri gyerekek a szegényekkel. Ezen aztán a dédmama annyira berágott, hogy amikor lehetőség adódott egy másik házba költözni, nem gondolkoztak sokáig. 80 év távlatából engem is feldühített a dolog, pedig azóta nemhogy a sértést adó fél, hanem még annak a gyermekei is mind meghaltak nagy valószínűséggel.

"Mama, nincs kedved ellátogatni oda, ahol a gyerekkorodat töltötted?" - kérdeztem a mamámtól tegnap délelőtt, aki ugyanúgy meglepődött a kérdésen, mint én. Nem a teljesítés lehetetlensége, pont a könnyen kivitelezhetősége lepett meg. Hiszen ki sem kellene mennünk a városból, fél óra autóval, tulajdonképpen bármikor megtehetjük ezt a távolságot. Megtehette volna a nagymamám is, de nem tette. Eljött abból a házból, és 80 évig nem járt arra. Mert nem volt arra dolga.

"Hát, ha van kedved". Három generáció, nagymamám, édesanyám és én ültünk be az autómba, és lőttük ki magunkat Pestújhely irányába. Fél óra múlva már a mama gyermekkori háza előtt szálltunk ki az autóból.

Különös figyelni, ahogy valaki ennyi idő után tér vissza valahová, ahol életének meghatározó éveit töltötte. Tágra nyílik a szeme, csendes belső izgalom látszik az arcán, kicsit meggörnyed, ahogy újra gyereknek képzeli magát, és láthatóan annyi emlék zúdul rá, amit nem tud egyszerre elmesélni. Meg nem is lenne értelme mindet felsorolni, a körülötte lévők úgysem tudják átélni. Ahogy sétáltunk a házak között, egy-egy emlékmorzsa előbukkant azért: itt lakott egy néni, neki hoztam nyolc literes kannába a vizet a kútról, húsz fillérért. Persze végül a bátyám zsebébe került a pénz. Itt óvoda volt, itt meg a közért. Milyen szélesnek tűnt akkor az utca! És milyen hosszúnak!

Ebből a házból kellett elköltözniük, amikor megtudták, hogy nem érintkezhetnek a tehetősebbek gyermekeivel:

Ez volt az ablakuk:

Ide költöztek:

Lenyomtuk a kapu kilincsét, ami meglepetésünkre engedett. Egyenként csodálkoztunk rá a tárgyakra.

A lépcső, amit annyiszor kellett felmosni.

A falépcső, ami mindig nyikorgott, amikor felmentek teregetni a másoknak mosott ruhát.

Ide hozta mama a vizet minden nap:

Az utcán megmutatta, hol sétáltak át a fiúiskolából (ma már közösségi ház) a templom felé a kamaszfiúk, és azt is, ahol a lányok álltak, és ahonnan stírölték őket.

Nagy élmény volt végigélni a mamával ezt az időutazást. Ha az ember régi történeteket hallgat, és próbálja elképzelni azt a régi, mára teljesen átalakult világot, hajlamos elfelejteni, hogy tulajdonképpen ugyanabban a városban él, amiről az adott történet szól. Hogy oda mehet ahhoz a házhoz, amit elképzelni próbál, és felsétálhat ugyanazon a lépcsőn, amit a nagymamája kábé kétszázszor mosott fel. Egyszerre rádöbbenünk, hogy egy élő, lélegző múzeumban élünk, és nemcsak falak vannak körülöttünk, hanem lenyomatok. És hogy nem csak a márványtáblák, a koszorúzott szobrok, kiállítások formálják meg ezeket, hanem mindenhol ott vannak. Ezekből van a város.