English

Egy nap a városban

Az állam betiltotta a színházakat

szucsadam 2012 február 09.

Ebből a perspektívából indul a Nézőművészeti főiskola című darab, amire a múlt héten mentem el a Centrál Színházba. Igazi kultikus műről van szó, 2003 óta játsszák, egy éve voltak túl a kétszázadik előadáson, az egyik leghíresebb magyar színészpáros, Mucsi Zoltán és Scherer Péter főszereplésével, azt beszélik, nagyon szórakoztató. És én még nem láttam.

Tasnádi István darabja már akkor szerethető, amikor csak azt mondjuk el valakinek, miről szól. Egy elképzelt jövőben játszódik: miközben a főiskolák ontották magukból a rendezőket és színészeket, egyre kevesebb néző járt színházba. Ráadásul nem tudtak viselkedni, dobálóztak, randalíroztak, és egy alkalommal meg is lincselték a főszereplőt. Ekkor az állam bezáratja a színházakat.

Ennek már három éve. Itt az ideje az óvatos nyitásnak. A Kultuszminisztérium prevenciós alapja létrehoz egy felsőfokú oktatási intézményt, mely diplomás nézőképzéssel foglalkozik. A diploma tulajdonképpen egyfajta jogosítvány, ami igazolja, hogy tulajdonosa alkalmas a színházban rá váró fokozott pszichikai és fizikai terhelés elviselésére.

Az újfajta oktatást képviselő tanárt Scherer Péter, a régen nagy művészként tisztelt, mára kiégett színész-tanárt Mucsi Zoltán, az idétlen vigyorával röhögtető tanársegédet Katona László alakítja. A főiskola első évfolyamának hallgatóit pedig mi, a nézők.

És ez azt jelenti, hogy mi is szereplünk a darabban. Egy főiskolai előadóban érezzük magunkat, az első évfolyam első óráján ülünk, ahol megtörténik, ahol végre nem éri meg eminensnek lenni: az első sort abuzálják általában. Közben meg röhögünk gyakorlatilag megállás nélkül, én legalábbis remekül szórakoztam.

A Scherer-Mucsi páros hozza a tőle megszokott karaktereket, a szelíd, mély érzésű, de vérig sértett nebáncsvirágot és a leélt, fanyar nézésű, frusztrált dühcsomót. De közben nagyon jól kitalált párbeszédeket, monológokat váltogatnak megállás nélkül, a köztük lévő feszültség nem fullad bele abba az érdektelenségbe és öncélúságba, amibe - szerintem - a Jancsó-filmekben belefutottak időnként. A darab végére Mucsi a káromkodás tökéletes időzítéseit is bemutatja, ekkor már csak annak nem fájnak a röhögőizmai, aki végig fapofával ülte végig az előadást. Ilyen is volt, ők keresztbe tett lábbal várták a drámai fordulatokat, és csóválták a fejüket az illetlen részeken. Hát ilyen, amikor az ember nem tájékozódik előre, mire ül be.

Aki azt gondolná, hogy kilenc év alatt kiég egy darab, és nem lehet ugyanolyan szívvel előadni, mint az elején, téved. Ha a fenti, rövid videóval összehasonlítom a mostani előadás megfelelő részleteit, akkor azt látom, hogy csiszolódott az egész, spontánabbnak tűntek a poénok, mindenki tökéletesebbre formálta a karakterét, és pontosan annyi szünetet tart és ott, ahol és amennyit kell. Az előadás talán egy kicsit hosszú (majdnem két órás), ami alatt nem tudják végig fenntartani a változatlan érdeklődést, de simán lehet az is, hogy a kényelmetlen székek mondatják ezt velem.

Amikor elmesélem másoknak a sztorit, azt mondják: hát ahogy a művelődés ügye ma áll, ez meg is történhet. Nem gondolnék bele én a darab mondanivalójába több aktualitást Budapestre nézve, mint ami ténylegesen van benne. Sokan panaszkodnak egyébként emiatt, sorolják, miért lehetetlenedik el a színházak sorsa. Én, a néző, ehhez nem tudok hozzászólni, én csak azt látom, hogy ha január végén akarok foglalni jegyet márciusra egy budapesti színházban, már nem nagyon találok szabad széket a nagy sikerdarabokra, a kamaratermekben még akad egy-két szabad pozíció. Kinézek tíz-tizenöt darabot, mindnél így járok.

Megvárom az új műsor kiírását, az ezt követő pár napban gyorsan kell cselekedni, mert megint hónapokkal előre elkapkodják az összeset az olyan előadásokra, amik egy kicsit is számíthatnak az átlag színházba járók érdeklődésére. Nem kevés színházunk van, sokszor telt házas darabokat játszva, és akkor nem beszéltem a kőszínházakról és az amatőr társulatokról. Az emberek szeretnek színházba járni, és fizeti is hajlandóak ezért az élményért.

Nem is beszélve arról, hogy túl a kétszáz előadáson több tízezer profi nézőt taníttattak ki 2003 óta Schererék, emiatt pedig nem lehetünk nekik elég hálásak.

· 1 trackback
süti beállítások módosítása