Korábban már írtam, milyen nagy élmény volt nekem az első magyar mesemondó fesztivál, amin új ismerősöket, barátokat szereztem. Az egyik ezek közül Wayqui volt, a perui vándor mesemondó.

Így amikor a fesztivál után megtudtam, hogy Budapesten marad még néhány napra, rögtön késztetést éreztem, hogy megmutassam neki a várost és hogy megvendégeljem egy vacsorával. Emlékeztem, mit mesélt Wayqui Peruról és az ottani vendégszeretetről, hogy van egy külön ünnep, amikor egy kis falu lakói az egész országból érkező vendégeket plusz a turistákat vendégül látják, szórakoztatják napokig, és ha valaki nem fogadja el az ajándékokat, szomorúak lesznek, mert egész évben arra az ünnepre tettek félre pénzt. Ehhez képest én csak egy vacsorával készültem, de annak ellenére sem éreztem elegendőnek egy marhapörköltes estét, hogy Wayqui egyébként kíváncsi volt a magyar ételekre.

Főzni nem tudok, de ismerek egy rakás jó éttermet, elkezdtem válogatni ezek közül. Amikor feltűnt a lehetőségek között a Borssó étterem, amit már régóta ki akartam próbálni, eszembe jutott, hogy a magyar és a francia konyhához is kötődik, ami egy perui számára szintén unikum, ráadásul néhány hete vásároltam a Bónusz Brigádtól két 12 ezer forint értékű kupont a helyre 5500 forintért. Pont egy ilyen alkalomra tartogattam, kinyomtattam a kuponokat, és lefoglaltam az asztalt három főre - nem tudok spanyolul, ezért Wayqui egy barátja is eljött, hogy ne kelljen szenvedni az angol tőmondatokkal.

Amikor beléptünk az étterembe, láttam a nagy utazó arcán, hogy tisztában van vele, hogy nem egy csehóba érkeztünk, és egy finom, mosolygós bólintással jelezte, hogy hálás. Itt már elhatároztam, hogy olyat teszek, amit eddig soha: gavallér leszek, a rohadt életbe. Ne értsétek félre, sokszor hívtam már meg embereket vacsorára, de azokban mindig ott volt a visszafogott költekezés, tudtuk, mihez tartsuk magunkat - az asztaltársaság egy tagja sem volt kimondottan tehetős, ennek tudatában rendeltünk, de ha nagyon ünnepeltünk valamit, akkor is legalább az árakat lecsekkoltuk. Én itt nem akartam ezt tenni.

Még az ételek előtt tudtam, hogy a lehető legjobb helyre jöttünk, hiszen a pincérünk, akinek kifogástalan volt a modora, és őszintén közeledett hozzánk, így tartva az ideális távolságot a vendéggel, olyan folyékonyan beszélt spanyolul, ahogy én magyarul csak az első üveg bor után. Kedélyesen elbeszélgetett a vendégemmel, és kiegészítette a Wayquinak átnyújtott iPhone-omon látható infókat, a Google Translate-tel lefordított menüt.

Vörösbort rendeltünk, a perui mesemondó azt szereti inkább, kértem egy Konyári Cabernet-t, és szóltam a vendégeknek, hogy előétel és főétel is kötelező. Előételnek Wayquinak egy bélszín gulyáslevest kértünk, én egy céklalevest rendeltem házi pácolt lazaccal. Nemrég kóstoltam a borscsot az Arany Kaviárban, gondoltam összehasonlítom a kettőt. A pincér kérdés nélkül felhívta a figyelmem, hogy ez más ízvilággal rendelkezik, mint az orosz céklaleves, és így is volt: az édesebb íz mellé a pácolt lazac sóssága adta meg az ellenpontot.

Főételnek a magyar konyha felé nyitott vendégnek kértünk egy báránycsülköt Pékné módra tócsnitortával és paprika pürével, amihez valami halálosan erőset kértünk, mert Wayqui rocotóhoz (mindenféle dologgal töltött iszonyúan erős paprika) szokott gyomra azóta nem evett semmi erőset, mióta Magyarországra ért, az Erős Pistát például nem is érzi. Kihoztak és óvatosan letettek az asztalra egy kis tányérban összevágott chilipaprikát, amit úgy magában kóstolt meg a mesemondó, de láttam, hogy a szint még mindig nincs meg.

Én vajhalat kértem zöldséges fekete tarhonyával és wasabi mártással, Réka pedig konfitált kacsacombot sárgaborsó pürével, parajjal és burgonya mousse-szal. A vajhal omlós, a tarhonya kellemesen határozott állagú volt, a wasabi mártás nem vett el és nem is adott hozzá az élményhez. Réka sárgaborsó püréje viszont olyan erősen robbantotta a szájban a zöldség ízét, hogy mindketten meglepődtünk. Wayquinak ízlett a csülök, elismerően bólogatott - erről a fogásról csak ennyit tudok elmondani (húst most sem ettem).

Közben hozták a következő üveg bort, annyira tele lettünk, hogy desszertet már senki nem kért, de azért sikerült rábeszélnem a vendégeimet azért egy-egy zserbóra, illetve stíriai metéltre.

Zárásig beszélgettünk és iszogattunk, Wayqui mesélt a perui ünnepekről, az ottani emberek földhöz, munkához és egymáshoz való követlen és élő viszonyáról, valamint a híres női fociról (ott a férfiaknak nincs ideje ilyesmire), ami után úgy éreztem, meg kell látogatnom az országot. Mire ezt kitaláltam, Wayqui már meg is hívott, hogy feltétlenül el kell mennem hozzájuk, ha befejezte néhány hónapos európai mesekörútját.

Összességében tehát nagyon kellemes élmény volt a Borssóban vacsorázni, a pincérek a legjobbak között vannak, nyelveket beszélnek, az ételek kiválóak voltak, a borok úgyszintén, én pedig élveztem, hogy először életemben még csak közelítőleg sem gondoltam az árra. A fizetés előtt úgy éreztem, a végösszeg úgy 15 (haha) és 35 ezer forint között bárhol megállhat, végül picit 30 ezer alatt maradtunk, borravalóval.

A két Bónusz Brigádos kuponra ráfizettem még hatezret, így összességében 17 ezerbe került nekem, hogy megtapasztaltam egy estére, milyen nem számolni a pénzt. Még ha utána egy hétig nem is mozdulok ki otthonról, hogy ledolgozzam a hátrányt.

Búcsúzóul egy kép, amin gyakoroljuk az ivás utáni homályos fotózást:

update: Wayqui ezt küldi nektek (lefordíttatta a kedvenc perui számát), most próbálja olvasni a posztot