Először nagyjából három évvel ezelőtt találkoztam a Ferenc körúti hegedűművésszel. A metróból mentem fel a Corvin mozi felé, és amikor az első lépcsőfokra tettem a lábam, a hátam mögött felcsendült egy Bach-tétel, de olyan biztos kezek alatt, hogy nem bírtam továbbmenni. Nem virtuozitásról beszélek - az sosem érdekelt túlságosan, mert önmagában üres -, hanem a tartalommal megtöltött zene az, ami miatt vissza kellett fordulnom.

Az aluljáróba, két alvó hajléktalan között megláttam egy öltönyben, vigyázzállásban zenélő, nagyjából velem egykorú hegedűst. Hirtelen a villamoszaj, az emberek horkantásai és az aluljáró hangulata ellenére úgy éreztem, koncerten vagyok. Egy olyan koncerten, amire simán kifizetném a belépőt is. A klasszikus filmzenéktől (pl. Cinema Paradiso, Óz) Vivaldi és Bach népszerű darabjain át a kromatikus skála feltérképezéséig mindenfélét hallottam.

Az egyik darab után odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, ezt most hogy. Megtudtam, hogy a művészt Karpule Ferencnek hívják, az édesapja által készített hegedűn zenél, és azért az utcán, mert a zeneművészetiről kikerülve nem látott más pénzkereseti lehetőséget. Akkoriban kapta meg a diplomát.

Félreértés ne essék, szerintem az utcazenélés egyáltalán nem szégyellnivaló módja az előadásnak, nagyon is romantikus, és itt a közönség a művésszel nemcsak személyesen, de anyagilag is közvetlen kapcsolatban áll. Nem kell fizetni a koncertteremért, a fűtésért, a szervezésért, a kiadásért, a menedzselésért, kizárólag az előadó idejéért, amennyit szeretnénk. Nincs veszteség.

Többször hallottam még őt az utóbbi években, mindig ugyanott áll, a Ferenc körúti aluljáróban, a héten ismét elmentem az általában háromórás (néha több, mert a végére érkező közönség nem engedi el) koncertjére, hogy veletek is megosszam az élményt. Három év alatt Karpule Ferenc ugyanis egyértelműen budapesti nevezetesség lett. Azóta készített vele interjút egy művészeti lap és a Kossuth Rádió is.

Nem fogjátok kitalálni: három éve nem tudott szerezni helyet magának zenekarban, nagyjából az utcai zenélés az egyetlen megélhetése. Megkérdeztem, utcazenésznek tartja-e magát ennyi idő után. A válasz természetesen tagadó volt. Ő zenélés közben érzi magát szabadnak, és örül, ha értő fülekre talál. Bárhol, akár az aluljáróban. És így kereshet is pénzt, ez sem mellékes szempont.

Jelenleg épp egy zenekart állít össze (nincs még meg minden tag), akikkel először lakodalmakon játszanak, később pedig megpróbálnak maradandóbbat alkotni. Milyen kár, hogy Ferencnek még végig kell törnie magát egy úton, aminek bizonyos szempontból már a végén van, hiszen velem együtt a benyomásaink után már most megvásárolnánk a jegyeinket a koncertjére.

Ha a Corvinba mentek mozoizni, érdemes egy fél órával korábban érkezni, hétköznapokon délután-estefelé általában ott zenél Ferenc.

update: még egy videó Ferencről