Az életem szaaaaaar, az ééletem szaaaar.

Ezt dúdolom már napok óta (Évi legnagyobb örömére), és ha hallanátok a dallamát, azt is tudnátok, hogy abszolút jókedvemben teszem ezt. Pedig így visszaolvasva ez tényleg nem látszik.

Ezzel a dallal kezdődik A mi utcánk - Avenue Q című darab, amit a Centrál Színházban néztem meg a múlt héten. A fentiekből következik, hogy az Avenue Q egy musical.

Tudom. Én is homlokráncolva néztem, hogy zenés darab, meg hogy 2 óra 40 perces, meg hogy Muppet Show-szerű bábokkal beszélgetnek a színészek. Basszus. A legtöbb embernek ez bőven elég, hogy véletlenül se vegyen jegyet ide, általában nekem is, most pedig azzal a határozott szándékkal írom a posztot, hogy minden épeszű érv ellenére mégis rábeszéljek mindenkit, menjen el. Mert én ilyen jól régen szórakoztam.

(Az életeem szaaaar)

Na, hát először is lássuk, kik szerepelnek a darabban. Néhány jó hangú és nagyon laza színész, akik láthatóan nemhogy nem unják, de egyenesen élvezik az egészet az elejétől a végéig, felszabadultak, úgy játszanak, mint a gyerekek. Ők egy amerikai lepukkant környék kis utcáján laknak mindenféle szőrös izékkel, akik ugyanúgy munkába járnak, esznek, pornót néznek és vedelnek a részegségig, mint bárki más. Ebből ne csináljunk ügyet, így van és kész.

Ott van mindjárt Rod:

(SPOILER) Rod meleg, de nem vallja be senkinek. Vonzódik a lakótársához, aki emiatt végül az utcára kerül. Vagy ott van Kate mumus, aki egy fontos munkanap előtt leissza magát, és egy őrületeset kefél az udvarlójával. Jó kérdés, hogy miért itta le magát, valójában nem akarta, de két elbűvölően aranyos mackó tukmálta rájuk a piát, akik mindig sírnak, ha valaki nem az alkoholban keresi a megoldást. Másnap mindezt meg kell magyaráznia a főnökének, Mrs. Baszatlannak. (SPOILER VÉGE)

De nagyon eltaláltak az emberi karakterek is, a gondnok Michael Jackson, a pszichológiát végzett, de kínai boltban felszolgáló japán Sente Ste és a többiek. És noha a bábos asszociációk miatt könnyen valami avittas, gyerekeknek való cukorszirupot vizionálunk, nagyon gyorsan kitörlik belőlünk ezt a szereplők. És ez az első musical, ahol egyszer sem hangzott el a fejemben, hogy "natessék, ezek már megint kornyikálni fognak".

Aki azonban akár csak South Park-i mélységeket, találó társadalomkritikát keresne a darabban, ne tegye. Keresse inkább az aktuális témákra - munkanélküliség, hajléktalanság, melegek helyzete, pornóipar, pénztelenség, rasszizmus - reflektáló remek humort, és élvezze, ahogy ezek a gondok okozta gátlások feloldódnak benne.

(Mindenki egy kicsikééét náááciiii)

Hofi mondta, hogy a humort azt ne hagyjad, azt nem vehetik el tőled. Ez a darab pontosan ebben a szellemben született: oké, hogy minden szar, de ne legyünk már annyira mérgesek, mert még a végén nem vesszük észre, amikor valami véletlenül jó lesz. Én legalábbis azt éreztem, mint egy jó masszázs után - a szereplők sorra vették az aktuális társadalmi feszültségeket, feloldották ezeket humorral, majd továbbmentek, sorra ellazítva a hírportálok olvasása után bennem kialakult görcsöket.

Az Avenue Q című Broadway-darab egyébként már jó ideje aktuális, a tengerentúlon már 2003 óta játsszák, ott a legjobb musical, a legjobb librettó és a legjobb zene Tony-díját nyerte el 2004-ben. Magyarországra 2009-ben érkezett meg az átdolgozás, ami fenti leírásból láthatóan fergetegesen sikerült. Aki tehát egy előítélet-masszírozással egybekötött szórakoztató görcsoldásra vágyik, annak kötelező darab. Mi máris a második körre vesszük a jegyeket, mert eszünkbe jutott néhány barát, akiknek feltétlenül látniuk kell ezt.

Néhány napja a Nagymező utcában sétáltam, és a falakat nézegetve megdöbbenve fogtam fel, mit látok. Illetve mit nem: vadplakátokat. Egyetlen darabbal sem találkoztam, pedig láthatóan sok helyen volt még nemrég: fémajtókon, buszmegállóknál, közlekedési lámpáknál, mindenhol csak a lekapart nyomukkal büszkélkedtek. A letakarításukkal kapcsolatban már többször beszéltünk a Szeretem Budapestet Mozgalommal, akik leginkább szívükön viselik a vadplakát-harcot, de most először láttam a munka csupasz eredményét.

Egyszerre csak beértem egy szakadt, eléggé koszos ruhát viselő alakot, aki gyakorlott mozdulatokkal nyúlt hátra a pemzlijével, kente fel a ragasztót, és csapta fel a hirdetőcetliket. Méterenként kábé hármat, mindenhová, az összes létező felületre.Ezt:

Megszólítottam, kivette a füléből a fülhallgatót. Mondtam, jóember, én most hívom a rendőrséget, ha nem hagyja abba. Erre mérgesen válaszolt: "hívjad, hívd a katonaságot is, visszajövök éjjel és akkor ragasztok. Nekem ez a munkám!" Neki ez a munkája, valószínűleg hajléktalan, ahogy a ruháját elnéztem, és nem is álltam le vele vitatkozni. Nem rá voltam mérges, hanem arra, aki erre felbérelte.

Mit lehet ilyenkor tenni? Felhívtam a rendőrséget, mondom vadplakát. Micsoda? Ragasztanak a falra, pemzli, ragasztó, érti. Rendben, küldök járőrt, megnézik, jó? Jó. Lehet feljelentést tenni ismeretlen tettes ellen is, hivatalosan, a Szeretem Budapestet mozgalom fáradhatatlanul teszi ezt minden egyes alkalommal.

Nekem eszembe jutott még egy lehetőség, az általam nagyon is kedvelt társadalmi elégedetlenség módszere. Hogy itt van ez a plakát, amin mondjuk épp lakást árulnak, rajta a telefonszám. Ha mindenki, aki lát egy ilyet, felhívja a számot, leegyeztet egy időpontot a személyes bejárásra, és nem megy el a találkozóra, képzeljük el, mi történik. Az adott vadplakát-támogató személy vagy inkább cég emiatt vállalhatatlan helyzetbe kerülne. Ez jó megoldás? Ha minden egyes alkalommal, mindenki ezt tenné, nem szűnne meg a motiváció? Megértenék az üzenetet?

A telefonkönyv szerint a fenti mobil egyébként az Immo1 Hálózatfejlesztő Kft.-nél csörög. A képlet tehát: az ingatlanos megkapja feladatként a ház eladását, és ilyen költséghatékony eszközök jutnak eszébe a nyilvános hirdetésre. Gratulálunk. Egyébként a jelenlegi ingatlanközvetítői jutalékok mértéke szerint 115.000-től 1,3 millió forintig keres ezen a lakáson egy ingatlanos cég, és látva az elszántságot, inkább a magasabb kategóriában érdemes keresgélni.

Ezúttal a müncheni starkbier nyomába eredtünk, hogy kiderítsük, mivel húzták ki a szerzetesek a böjti időszakot. Félelem nélkül kóstoltuk meg a Maximator nevű sört a Starkbierfesten, ami nincsen tele turistákkal, viszont tele van spéci, időszakos sörökkel.

Mi az Augustiner Kellerbe látogattunk el, a város egyik legnépszerűbb sörkertjébe, de München tele van starkbierfestes helyszínekkel, természetesen az eredeti sört megalkotó Paulanernél is hatalmas bulik szoktak lenni. 

És akkor jöjjön a videó, amiben megpróbálom leinni magam:

Nektek mi volt a legdurvább sör, amit eddig ittatok?

Vágjunk a közepébe: jóhiszeműen kóstolgattam a Laci! Konyha! parajos-sajtos falatkáját, amikor a szomszédos asztalon váratlanul megkúrták mellettem monna Giovannát.

Az eset háttere egy titokzatos levél volt: valaki meghívott a Laci! Konyha! és a Krúdy Gasztro Színház közös estjére, amire én gondolkozás nélkül igent mondtam. Olyannyira gondolkozás nélkül, hogy miután felírtam a helyszínt és a dátumot, önkívületi állapotban törölhettem a levelet, mert amikor az étterembe tartva megpróbáltam előkeresni, hogy kiderítsem, pontosan ki hívott az eseményre és azon mire lehet számítani, nem találtam sehol. Fogalom nélkül léptem be a Hegedűs Gyula utcában található, akkor még üres étterembe, ahol Mautner Zsófi próbálta elkapni a fonalat, hozzám hasonlóan esélytelenül. Rövid nyomozás után kiderült, hogy mindkettőnket hétre hívtak, míg a hivatalos kezdést átrakták nyolcra, minket meg elfelejtettek értesíteni, ami csak tovább fokozta az elbizonytalanodásunkat.

Aztán nyolc után elkezdték felszolgálni a borokat, ami oldotta a feszültséget, plusz egy asztalhoz kerültem az ex-Malackarajos Hódos Hajnalkával és a Két cicás Bezselics Ildikóval (jó társaság: pipa), akik elmagyarázták, hogy itt valamiféle művészeti produkcióra fog sor kerülni, amikor a fogásokat rövid előadások választják majd el. Méghozzá remek választásként Boccaccio Dekameronja.

Remek választás, mert a Dekameron minden, ami egy jó vacsora: életigenlés, testi öröm, bujaság, reneszánsz, pestis. Ott van benne a frissesség, aztán a szükségszerű elrohadás. A belek alagútjain halad az örök anyag, ugye.

Az estének ezen a pontján persze kérdéses volt még, hogy a Krúdy Gasztro Színház mennyit vállal majd be az alapsztoriból, de amikor az előbb említett sajtos parajozás közben az egyik női főszereplőt önfeledt lelkesedéssel kezdte el döfködni szemből, hátulról, oldalról, mindenhonnan egy másik karakter, elszállt minden bizonytalanságunk. Persze valódi behatolás nem történt, vagy legalábbis nem látszott, hogy történt volna, de a színészek olyan átéléssel vetették magukat az akcióba, hogy ez majdnem mindegy volt.

Az első egy-két felvonása a darabnak ezzel együtt kissé bizonytalan volt, sokszor éreztem úgy, hogy egy amatőr társulat előadását látom, ahogy az elém kerülő falatok is inkább csak jók voltak, semmint kiválóak. Például a sajtos paraj nem volt rossz, de a dugás érdekesebb volt, a kacsanyelv és a leves is inkább csak okénak tűnt, aztán középtájon minden megváltozott.

A társulat hirtelen elkezdte nagyon élvezni, amit csinált, ahogy a séf is a konyhában. Amikor a híres sólyomjelenet került sorra, amiben a feleség úgy bizonyítja elkötelezettségét szeretője iránt, hogy megöli férje kedvenc sólymát, kitépi annak fogát, majd meghágatja magát férje szeme láttára, és még azt is eléri, hogy az még meg is köszönje mindezt, a színészek hirtelen átalakultak az általuk játszott karakterekké.

Aztán megérkezett a frutti di mare rizotto, ami nemcsak önmagával volt remek harmóniában, de a tenger frissességével is, majd a báránygerinc, ami minimalista fűszerezésével, tökéletes húsával, hibátlan elkészítésével maga volt az étkezés G4-es Cube-ja, elégedetten dőltünk hátra.

Jó munkát végzett mindenki. Benkő Zoltán, aki Újlipótvárosban létrehozta a Mák Bistro egyszerűbb, érthetőbb, megfizethetőbb, laktatóbb testvérét, Mogyorósi Gábor vezényletével, akit a Lou Louból és a Csalogányból is ismerhetünk: a legjobb helyekről tehát. És jó munkát végeztek a színészek is, akik az egyre hosszabbra nyúló estét abszolút szórakoztatóvá tudták tenni. Végül tényleg sikerült minden érzékszervünkre hatni, főleg, hogy néhányunkat még meg is tapogattak a színészek, színésznők és ezzel a kajálós, színházas, dugós csomaggal sikerült valamelyest elővarázsolni a Dekameron élvezeteket éltető korát. Már tényleg csak az hiányzott volna, hogy egy jófajta partidrogot keverjenek a vacsoránkba, hogy az este végén a Laci! Konyhában megjelent bloggercsapat önfeledt orgiába kezdjen, aztán másnap némiképp kábultan ébredjen a polgári Újlipótvárosban.

Majd legközelebb.

Tamás küldte át nekünk ezeket a fotókat, amiken a múlt hétvégén elkészült Nemzet Színészei graffiti alkotási folyamata látszik.

A Suppré-Neopaint faldekorációs csoport a Nemzeti Színház tíz éves évfordulójára készítette el a falfestményt a Rákóczi (Lágymányosi) híd pesti hídfőjénél. Ez ugyanaz a csapat, akiknek a Király utcai játszótéren a hőlégballonos tájképet is köszönhetjük.

A képeken Agárdy Gábort, Bessenyei Ferencet, Komlós Jucit, Kállai Ferencet, Garas Dezsőt, Lukács Margitot, Sinkovits Imrét, Zenthe Ferencet és Raksányi Gellértet láthatjuk, Darvas Iván özvegye nem járult hozzá, hogy a színészlegenda arcát falra fessék.

Megint egy kicsit szebb lett Budapest. Köszönjük.