Vannak dolgok, amiket be köll tiltani.

Amióta a Wekerle telepes Másik bolt elindította saját pékségét, azóta sorra elégíti ki a niche igényeket. Az első volt

a kenyér, amiért hajlandóak sokat fizetni az igényes vendégek, akik nem annyira szeretik a kovász ízét.

Teljesen egybeforrt a kovász savanyás íze a jó minőségű kenyérrel, így fel sem tűnt nekünk, hogy ennek nem kellene feltétlenül így lennie. Egész addig, amíg Fábi ki nem jött a fehér kenyerével, amiben ugyanolyan vadkovász dolgozik, csak kevesebb, és egy naposan kezd igazán jó lenni. A frissesség eltolása sem volt igény eddig.

Most meg kijöttek a kovászos kakaós csigával. A célcsoport: akik nem szeretik a vajtól csöpögő leveles tésztát (nehéz megérteni, de van ilyen ember, ismerek is egyet), de ennének jót. Olyat, amiből meg lehet enni kettő-hármat, akkor sem leszünk vajjal telítve. A kovászos tészta ugyanis szárazabb, jellegtelenebb, átadja a helyet annak, amit nehéz nem észrevenni:

Igen? Túltolták? Nem tudom. Nehéz ezek után bármilyen kakaós csigára úgy ránézni, mint amiből NEM spórolták ki a kakaót. Ez kérem szépen folyt, bugborékolt, kitört. A jó minőségű kakaó íze és illata betölt mindent. Ha autóban nyitod ki a zacskót, megismered, milyen lenne a csokiparfüm.

Túl jó. Kérem, tiltsák be.

Egyébként szerencsére csak szerdánként kapható, "laza rendszerességgel", ahogy Fábi tartja.

(És aki megszámolja, láthatja, hogy ez már vagy a harmadik posztom négy év alatt a boltról, és szerintem nem is az utolsó. Az első cikkemben úgy írtam a helyről, mint a boltok őséről, azóta kávézó is, a kávézók őse is lett. Bemegyek, nem ismerek odabent senkit, jön Fábi, mond valamit úgy, hogy egyértelműen mindenkihez szól, aki a kávézóban van, megy a nevetés, egymásnak átszólás, poénkodás. Aki ott ül: törzsvendég. Hihetetlen.)

A Másik Bolt
Cím: 1192 Budapest  Kós Károly tér 13.

Az Én Menő Lakásom csapata rendszeresen összejár egy-egy budapesti reggelizős helyen, hogy jól átbeszéljük az elmúlt hónap történéseit, tapasztalatait. Nincs nagy igényünk, csak hogy legyen a központban, ne üvöltsön a zene, legyen egy nagy asztal, vagy össze lehessen tolni több kisebbet, és általában ne nagyon zavarjanak minket. Meg tudjunk reggelizni, kávézni.

Eleinte a Madách téri Konyha volt a főhadiszállás, ami aztán elkezdett később nyitni, így átmenetileg, nyáron a Lisboa Pastry kiülős asztalaihoz vonultunk. Innen a következő állomás a Vöröskereszt kávézója, az Empathy lett volna, mert itt is van egy hatalmas asztal, ezzel csak az volt a bajom, hogy a szembenülők elég távol lennének egymástól, kiabálni kellene.

Aztán átmentem az Arany János utcai metrómegálló másik oldalára, és megtaláltam a nemrég nyitott Kalitkát. Aminek a neve azért vicces, mert az épülettömb másik felén a Fagel nyílt nemrég, ami meg madarat jelent.

Belépéskor rögtön érezzük, hogy nem a megszokott közegben vagyunk. Egy kényelmes kanapé fogad, szemben a pulttal. Jó kezdet, kétszemélyes meetingekre, coach-olásra kiváló. Ha jobban körbenézünk, még érdekesebb lesz az egész, a falon ugyanis kissé riasztó műalkotások láthatóak, hátul egy csomó cipőt és ruhát lehet kapni (főleg a szexi, vékony, laza 50-es városi nők ruhatára). Egy kávézó és kiállítótér és ruhabolt, értem.

Megkérdeztem, hogy jöhetnénk-e ide csapatmegbeszélésre. Persze, nagyon készségesen kérdezték, hogy

kivetíteni is akarunk?

Öööö, nem. Azt is lehet? Persze - jött a válasz. Megoldják. Végül a megadott időpontban vártak minket, összetolt asztalokkal.

Sokfunkciós tehát a tér, és nincsenek sokan, sem a zene, sem a vendégsereg nem fog zavarni minket. A reggelik jók, a rántotta és a lecsó kiváló indítás. A kávéjuk nem jó, de azért tűrhető. Mi itt leszünk havonta a csapattal, mert ennél jobbat a központban nem tudunk egyelőre.

Kalitka
Cím: 1054 Budapest Vadász utca 10.

Miközben feldühödött utasok tüntetnek a MÁV ellen, mert a cég olyan rossz minőségű (illetve pontosságú) szolgáltatást nyújt, hogy mára ez a defekt nem valami bocsánatkérésre okot adó esemény, hanem inkább már alapértelmezett lett, addig van egy hely, ahol a szemembe mondták: ma sokkal jobban működik a rendszer, mint korábban. És komolyan gondolták. És nem örülnek annyira ennek, így elfogultsággal sem vádolhatjuk őket.

Akik mostanában Miskolc felől vonatoznak Budapestre, egy átszállás keretében juthatnak csak el a fővárosba. Hatvanban ugyanis megáll a vonat, itt át kell szállni pótlóbuszokra, amik megindulnak Isaszeg felé, Gödöllőn keresztül. Itt visszaszállhat mindenki a vonatra, ami begurul Budapestre.

Ezért aztán sokan elmondhatják magukról, hogy jobban megismerték a hatvani állomást, mint amennyire szerették volna.

Egyébként ez nem is baj, mert egészen különleges helyről beszélünk. Kívülről olyan semmilyen, látszik, hogy - földrajzi helyére rímelve - nagyjából hatvan éves épület, amit ráadásul az elmúlt évtizedek eléggé leharcoltak:

Miközben belülről ókori várkastély sárkányokkal, lovagokkal, trónok harca, fáklyafény:

Olyan, mint Alice Csodaországban: bebújsz egy egyszerű fa odvába, és kijössz egy másik világban, ami sem méretében, sem hangulatában nem egyezik a látszattal. De amiért írtam róla: működik itt egy olyan intézmény, hogy

állomásfodrászat.

Arról van szó, hogy egy üzlethelyiséget kifejezetten erre a célra alakítottak ki, a felirat kora alapján már a megnyitás alkalmával. Fontosnak tartották.

És ez egyáltalán nem is volt ritka jelenség akkoriban, sőt. Megkerestem Zeke Gyula írót, történészt, aki jelenleg is dolgozik egy hasonló témába vágó könyvön, hogy többet megtudjak az állomásfodrászat jelenségről általában. És megtudtam:

Az ország nagyobb (sőt olykor kisebb) városainak pályaudvarain úgy a 19. század második felétől egészen a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig szinte mindenütt voltak borbélyműhelyek, épp oly elmaradhatatlanul, mint a nyílt vendégtérrel is rendelkező éttermek, a mára már legendás restik.

Ha meggondoljuk, teljesen érthető jelenség ez. Mit csinálnak az emberek az állomáson? Várakoznak. Vagy azért, mert átszállnak, vagy mert korábban jöttek a vonatok, vagy mert - hehe - ők ugyan időben jöttek, csak a vonat késik. Ezeket a felmerülő 15-30 perceket pedig lehet értelmesen eltölteni, mondjuk rendbe tenni a hajunkat, vagy borotválkozni.

Egy utazás régebben nagyobb jelentőséggel bírt. Elképzelhetetlen volt, hogy aki rokonlátogatásra indul messzi vidékre, először ne hozza rendbe magát. Külön elmenni a fodrászhoz, aztán az állomásra: macera. Egy helyen a kettő: tökéletes. Ennél már csak az lenne a tökéletesebb, ha a MÁV kocsikon lenne egy fodrász-kabin.

Én pedig nem bírtam magammal, és bementem a fenti látható egységbe, hogy megkérdezzem: kik járnak ma ide? Vajon még mindig utazók, ahogy logikus lenne egy a város központjától kieső pályaudvar esetében, vagy hatvaniak? A hölgy nem lepődött meg a kérdésen, és rögtön rávágta, hogy mára inkább az utóbbiak jönnek, az utasok kevésbé. A hölgy azt állította, hogy régebben sok utas vette igénybe a szolgáltatást, de a MÁV mára annyira jól működik, annyival több a közvetlen járat, kevesebb a várakozás, hogy nincs idejük betérni ide.

Nevettem. Ő nem.

Nagyon tetszett az, hogy ennyire szembemegy a sokat tapasztalt fodrász vélménye a most látható tüntetés állításaival. Persze gondoltam, hogy ez ennyire nem egyértelmű, hiszen épp most Hatvan lett az átszállások mekkája, mégsem mondta a hölgy, hogy tapasztalt volna megnövekedett vendégekszámot.

Zeke Gyula szerint nem kizárt, hogy ez is ott szerepel a forgalomcsökkenés okai között, de volt bőven más szempont is, ami közrejátszhatott (bár ezeket érdemes lenne adatokkal alátámasztani, ha valakit komolyabban érdekel a téma, ezek alapján lehet kutatni).

Épp az említett hatvanas-hetvenes évek fordulója volt az első olyan korszak Magyarországon, ahol a vonattal helyet változtató társadalmi csoportokkal és utazási alkalmakkal nagyságrendileg már összemérhetővé sokasodtak a más úti eszközökkel, mindenekelőtt a buszokkal és főként a személyautókkal végbevitt utazási alkalmak. És ez az akkor megnyílt olló csak tovább szélesedett az elmúlt évtizedekben.

A vonatot használók kvázi társadalmi csoportja ezenközben belső szerkezetében is átrendeződött az üdülési és magáncélzattal utazó döntő többségben középosztályi többség felől a munkába járó alsóbb osztályú tömegek irányába.

A pályaudvari borbélyműhelyek döntő többsége pedig elsősorban a borotválásból élt. Hajat vágatni is lehetett persze bennük, ám elsősorban erre volt idő és igény. Azon férfiak száma, akik még nem tértek át az önborotválkozásra, úgy az 1920-as évektől kezdve lassan ugyan, de folyamatosan csökkent.

Negyedik okként közrejátszhatott a MÁV általi bérleti díjak folyamatos emelkedése, de ezt is ellenőrizni kell.

Vagyis nem feltétlenül a MÁV egyre jobb járatai voltak az okai a pályaudvari fodrásztok eltűnésének, bőven vannak ebben társadalmi és infrastrukturális változások, borotválkozási szokások.

És az az ironikus helyzet állt elő, hogy az emberek autóba vágják magukat a városban, és elmennek a pályaudvarra azért, hogy fodrászhoz jussanak, miközben épp az autó lehetett az egyik ok, amiért nem jártak többé oda.

A Kolosy tér környékéről, annak ellentmondásairól korábban már többször írtam. Ennek ellenére a terület gasztronómiai szempontból - összességében biztosan - fejlődésen ment át, és most egy újabb boostot kapott.

Egyrészt valaki felfestett egy nagy szívet az eladó, düledező Asztalosműhely-házra, ami több, mint ami az elmúlt 10 évben ezzel az épülettel történt.

Másrészt megnyílt a Kovászos étterem, abban a gödörben, ahol korábban egy tűrhető indiait ismertünk.

Ebben a gödörben, vagyis az utcaszint alatt létrehozott üzletsorban nem könnyű megélni, hacsak nem internetes rendeléseket adsz át ilyen módon. Nem csak azért, mert az utcaszint alá sétálni kényelmetlen, hanem mert ilyen táblarengetegben kell maradandóan feltüntetni magunkat.

Laza bisztró jellegű hely, vannak kihelyezett asztalok, meg le lehet ülni odabent is, összesen 12 asztalnál lehet helyet foglalni jó időben. Ez pedig azért óriási szám, mert nemsokára kiderül, hogy

összesen két ember dolgozik ott, a tulajdonos pár, Attila és Alice.

A másik meglepetés akkor ér minket, amikor elkezdünk gyanakodni Alice származására (nyilván nem tudjuk, hogy Alice, amikor beülünk ide). Simán tájszólásos, szűkszavú, de nagyon kedves pincérnőnek tűnik, úgyhogy elég meglepő, amikor kiderül, hogy

az Egyesült Királyságban született, és másfél éve van Budapesten, ezóta tanulja a nyelvet, előtte pár szót ismert csak.

Most mindent ért, egyszerűen válaszol mindenre, amikor pedig bonyolultabb magyarázatban elakad, akkor egy vaskos JA-val zárja le a gondolatot. Ami megint összezavar minket, hiszen az ilyet nem lehet itt megtanulni. (Viszont Angliában élő barátom odakint ugyanilyen JA-zást vett fel, úgy tűnik, a kint élő magyarok dialektusa lett). “Visszajöhetne” - ezt a szót is elragozta, szép lassan, és aki ismeri a magyar nyelvet, tudja, hogy ez milyen nehéz szó.

Merthogy Attila és Alice odakint ismerkedtek meg. Attila szakácsként dolgozott évekig, miután eldöntötte, hazatér. Jól tette.

Az étlap remek: szűk és izgalmas. Egy hideg és egy meleg leves plusz három előétel (egyik leves és egyik előétel húsmentes), a főételek között pedig mindenki találhat kedvencet. Van hamburger és sült csirke, olasz pappardelle és Hong Kong-i Xo tészta, van hal és van egy tisztán zöldséges fogás. Desszertből háromféle, de egyébként a közeli Málna pastry shopot is érdemes meglátogatni ez ügyben, ha itt eszünk.

“Bocsánat” - fogad belépéskor Alice. Nem tudtam, mi a gond, azt hittem, nincs elmosva egy tányér sem. Kiderült, hogy nem, csak hamburger nincs, mégis még van háromszor elnézést kér emiatt a felszolgáló. Az utánam jövőknek későn szól, ott már valaki rendelne is egyet, ilyen esetben - számoltam - nyolc alkalommal kér bocsánatot. Nagyon aranyos jelenség.

Kérés nélkül kapok házi kenyeret vajjal. Ejha, gondoltam, ezt tényleg csak a fine dining helyek lövik el itthon, ilyen laza bisztrók ilyennel nem élnek.

De nem, az adagokkal nincs gond. Ajoblanco levest kértem, vagyis hideg andalúz fokhagymalevest. Eleinte nem akartam ezt rendelni, mert ugyan Magyarországon minden xy krémleves valójában fokhagymaleves az esetek 90 százalékában (mást nem is érezni), de végül is, gondoltam, azt már tudom, milyen a rossz. Lássuk a jó verziót. A krémleves kellően savanyú és testes volt, a falatokat pedig olyan hozzáadott izgalmak tették teljessé, mint a szőlő (robbantotta a szájban a cukrot), valamint az egész mandula, ami az állagokkal játszott, és olajat csepegtetett.

Főételnek a “Karfiol, padlizsán, fenyőmag, menta” összeállítást kértem. Ötletes volt, és bár a mentát nem tudtam értelmezni, a többi jól működött együtt. Bár lehetett érezni, hogy aki készítette, azért nem egészen ismeri ki magát ezen a területen - valami, egy harmadik textúra még hiányzott a teljességhez a menta helyett.

A rizspuding kellemes, nem édes egyáltalán, csak a mellé adott karamell-szerű öntet hozza a képbe a cukrot és a sót is, egyenlő arányban.

Az árak teljesen barátiak, nyilván benne van, hogy csak a tulajdonosok dolgoznak az étteremben, alkalmazottakkal nem tudnák tartani ezeket az árakat. Most érdemes menni tehát.

Kovászos étterem
Cím: 1037 Budapest Bécsi út 57-61

Hosszú otthon töltött hetek után - miután a legtöbb időmet második kislányom születése miatt a családommal töltöttem - pár napja volt alkalmam először felszabadultan tenni egy sétát Budapesten.

Először is nagyon hiányzott. Pontosan olyan érzés volt az emberek forgatagában sétálnom, mint annak idején az erdőbe, a természetbe kiszakadni. Ahogy akkor a zöldet, a friss levegőt, úgy szívta most be énem a zajt, a nyüzsgést, és töltődött fel ezzel. Az erdő mellett lakom, őzet, vaddisznót gyakrabban látok a dolgozószobámból, mint embert, hát ezért.

Természetesen elsétáltam a megújult József Nádor térre is, és megnéztem a készülő Vörösmarty teret.

Az elkészült térről olvastam már a korábban megjelent írásokat. Azok alapján óriási, giccses porcelán szökőkutakat, városképet romboló színkavalkádokat vizionáltam. A fotókon ugyanis nem jött át, hogy az itt elhelyezett Zsolnay és Herendi díszkút valójában mekkora jelentőséget kap a látványban. Mutatom:

A két díszkút látványa, vizuális lemezjátszótű-ugrása nem egyéb a tér teljes terjedelmében, mint amikor vaníliafagyit kérsz, és nem mossák el a kanalat, így benne marad egy eper- és egy csokidarab is. Megakadályoz abban, hogy élvezd a tiszta vaníliát? Igen. Önmagában ocsmány dologról beszélünk? Nem.

A híradások egyik fele a kutak által közvetített értelmezhetetlen üzenetet ízlelgették, egy új, nyilván méregdrága - milyen lenne? - mélygarázson továbbra is parkoló autókat kritizálták, jogosan. Még a kormánypárti blogok sem igazán tudták védeni a dolgot, tárgyilagosan lehozták, miszerint végre elkészült, milyen sokat dolgoztak vele, a fa a magyar sikert szimbolizálja, az utca emberének tetszik, és igazából nőtt a zöldfelület, ha bizonyos síkból nézzük.

Ezek után megpróbáltam mindentől függetlenül, önálló véleményt alkotva ránézni a térre, de alig-alig sikerült. Viszont megtaláltam a budapesti terek átalakulását szimbolizáló installációt.

Ehhez vezessünk be egy fogalmat: rendezett. Ez az, amin elsiklik a beszélgetés, és emiatt nem értenek szót egymással a térrendezők és a városvédők. Már hogy kinek mi a "rendezett"?

A fenti tér ugyanis egyébként jó minőségben készült el, és kellemes lett, jó arányokkal. Rendezettebb lett a látvány, mint előtte volt. Kiváltották a jellemzően parkolóként funkcionáló teret mélygarázzsal, a nagy ősfás árnyékokat kiváltották csenevész, könnyen kezelhető fákkal, amik szám szerint ugyan legyőzik a korábbi állapotot, de soha annyi árnyékot és nappal oxigént adó levél nem lesz már itt, mint amennyi volt. Viszont minden kapott keretet, határokat, vizuálisan is egyben vannak a felületek.

Ha továbbmegyünk, a Vörösmarty térre, még közelebb kerülünk ahhoz, hogy mi jellemzi ezeket a budapesti térfelújításokat, és mit jelent a rendezettség. Sőt, ezzel eljutunk ahhoz, hogy mi jellemzi az összes budapesti térfelújítást, sőt még az új Városliget lényegéig is eljutunk. Íme:

Ez ott a jobb oldalon az egyetlen megmaradt koros fa a téren, sőt a két téren együtt. Bekerítették, gondosan gyepesítettek körülötte, csinos kőtrónra helyezték. Ha lenne a mellette egy tábla, hogy “Installáció, öreg fa, Budapest”, akkor teljes lenne a kép, és minden adott lenne a kiállítás feelinghez.

Rendezettség. Tenger fenekén talált 300 éves penészes borosüveg, fehér textilkesztyűben tartva, egy elegáns aukcióház dísztermében. Kitömött cápatetem, a rothadást megelőzve, formaldehiddel töltött akváriumban. Tudod, mit csinálj a kertedben, ahol össze-vissza nő minden? Téglákból rakj minden nővény köré egy szegélyt, a szegély egyik felére szórj mulcsot, a másik felére kavicsot. Sok kertépítő csinálja ezt: a rendezettség hirtelen megjelenik, a nulláról egyszercsak, egy trükkel, a maximumát éri el. És a rendezettség a legtöbbünk szemének megfelel.

Ez történik a Városligettel is. Felszabdalják logikai egységekre, amik között járdákat építenek, sok-sok szegélyt tesznek majd, amik egyik fele ilyen, a másik fele olyan homogén elrendezést kap. Ha kell, a megmaradt ősfákat vonalzóval rakják körbe, hogy megfeleljünk a kertépítés alapfokú, vevőcsalogató ábrándjának. A vad, buja növekedésnek, a természet rendezetlen, önmagát növesztő, girbegurbaságának helye nincs. Az a rendezettségre vágyó szemüvegen keresztül értelmezhetetlen. A legtermészetesebb erdőkben még a kidőlt fákhoz sem érnek hozzá, úgy néznek ki, mint egy felborult fogpiszkálós doboz. Én is ilyen mellett lakom.

Nem lehet úgy szeretni, mintha a sajátod lenne, úgy kell szeretni, mint ami önmagáé. Ez az, amit nem láthat be a városvezetés, egészen egyszerűen azért, mert soha nem érezte ezt a fajta szeretetet, sosem érezte a birtoklásnélküliséget.

Mi van a fejükben? Fontos megérteni: mivel pozitív érzelmeik nincsenek a buja természetfoltok iránt, csak egy halom funkció nélküli növényhordát látnak. Azt gondolják, nyilván mindenki csak azért sétál arra, mert nincs oda valami jobb, funkciókban erősebb építve.

Ezt tervezik a Tabánnal. A tervek szerint kalandparkot építenének a közepére, a lenti képen pedig jól látszik ugyanaz a szervezőelv, amit fent említettem. A fák csupán kísérői az elsődleges funkcióknak, árnyékot adhatnak, kellően ritkásan rakva még esztétikumot is. De önmagában sok fa egymás hegyén-hátán, a Tabán most: az olyan, mint egy raktár. Márpedig raktárnak a városban helye nincs - gondolják.

Keljünk ennek a logikának a védelmére is: az a fajta rendezettség, amitől a természetszeretők kiakadnak, egyáltalán nem idegen egy várostól, sőt. A rendezettség, mint alapelv, és a fakivágások, fakörberajzolások, mint a rendezettség első lépése elég elterjedt nézet volt még Budapesten is, nem csak ma. Ironikus, hogy épp József nádor volt az egyik legnagyobb állítólagos - valójában nem - fagyűlölő: a Városligeti fasor összes példányát, a hatalmas nyárfákat, egy szálig kivágatta, és kiosztotta tüzelőnek a szegények között. Sokkolta a közvéleményt.

Valójában József nádor szerette a fákat. Kiváló kertésznek ismerték, rengeteg zöldfelület megalkotása kapcsolódik az 53 éves nádorságához, pont a Városliget is (ami akkor még inkább vidéknek számított). Die Bäume gehören nicht in die Stadt, fák nem valók a városba: így gondolta. Ha meg mégis, kövezzük körbe, gyepezzük alá picit, és sok-sok kővel válasszuk le a környezetétől - teszi hozzá a mai budapesti városrendezés. Csak folytatja a gondolatot.

József nádornak tetszene ez az új tér, ahol a szobra áll, úgy ahogy van.

És a kutak? Én nem tartom kizártnak, hogy több embernek tetszik, mint amennyinek nem. Tény, hogy a közízlés nem mérvadó, általában nem számol egy alkotás rendeltetésével, mondanivalójával, történelmi és földrajzi környezetbe illeszkedésével, vagyis nem számol mindazzal, ami az adott tárgyat kontextusba helyezi, definiálja. Fura az a kék, de nekem bejön - mondja a közízlés. Az a furcsa-kutas tér - mondja majd tíz év múlva. Aztán egy idő után, kellően sok idő után, mindent elfelejtünk, a veszprémi körforgalmat, a reklámhordozást, a választásokat, az értelmetlen pénzszórást. A kutak akkor is furák lesznek itt, de akkor már lemos róluk sok mindent az idő. A fák megnőnek, na nem akkorára, mint az elődök, de legalább nem forog a nádor sem a sírjában, fenn a várban.

Parkok? Igazi parkok talán már nem is lesznek a városban, inkább csak fás terek.

Mindenkinek joga van, hogy a rendezett, körbekarikázott fákat szeresse, mint ahogy joga van ahhoz is, hogy a vaníliafagyiba beleesett csokidarabot utálja. Meg kell érteni egymást az oldalaknak, az egyiknek meg kell érteni a városban elterjedt rendezettség vágyát, a másik oldalnak meg kellene próbálni szeretnie egy fát úgy, ahogy van, önmagáért. Ez nem pártügy, és ne is legyen politikai állásfoglalás. Mindenki maga gondolja végig, hogy szerinte egy nagyvárosba, Budapestre, kellenek-e olyan szigetek, olyan önállóan létező ökoszisztémák, ahol létrejön a természet tágabb értelemben vett burjánzása, ahol egy adott területen belül sok-sok faj él együtt, és mi legfeljebb gyönyörködünk benne ott sétálva? Vagy ellenkezőleg, ezt meg kell hagyni a városon kívül, és azon belül a fák, bokrok csak díszítő vagy árnyékadó funkciókat lássanak el, cserébe létrejön egy emberi értelemben vett rendezettség, pedantéria.

Még egyszer mondom: ez teljesen független a pártoktól. És nincs rossz válasz. Utálom, hogy ezt a két evidens állítást le kell írnom, de le kell. És még így sem hiszem, hogy eléggé kihangsúlyoztam.