1969-ben egy csapatnyi srác elkezdett feljárni a Martinovics-hegy tetejére, indiánost játszani. Egy áprilisi napon aztán találkoztak Harmath István fotóriporterrel a Szöcske réten, akivel közösen megalapították a Napkirály törzset. Attól a naptól fogva mindenkinek volt indián neve, István Villanószemmé vált. 1982-ig rendszeresen találkoztak, egyre több gyerek és felnőtt lett tagja a törzsnek, mesefilmet forgattak, az egész ország ismerte őket, az indiános játék pedig tartalmas, Villanószem tanításaival tarkított, a gyerekek egész életére hatást gyakorló eseménysorozattá vált. A posztsorozatban ezt a 13 évet kutatom, mert azt gondolom, az egyik legelbűvölőbb sztori, ami Budapesten történt a Kádár-korszakban. Meg egyáltalán. A nyomozásom állomásait megosztom veletek, ahogy követem Villanószem nyomát azok elbeszéléseiben, akik személyesen ismerték. Az előző posztokat itt találjátok.
Korábban már több posztban is írtam a nyomozásomról Villanószem után, aki 1969-ben néhány környékbeli sráccal megalapította a mai Kis-Svábhegyen a Napkirály Indián Törzset, majd később a Marhák Klubját, amit nehéz lenne definiálni. Legyen elég annyi, hogy felnőtt férfiak egy gumiszobában lőtték egymást dugós puskával, ha épp úgy tartotta kedvük.
Írtam már Villanószem különleges tehetségéről, aminek segítségével maga köré gyűjtötte a legkülönfélébb embereket, köztük olyan hírességeket, mint Zalatnay Cini, Peterdi Pál vagy Révész Sándor, akit csak Vékony Hangnak hívtak a társaságon belül. A lakása mindig nyitva állt, akkor is, amikor nem volt otthon, és a nappalijában rendszeresen volt egy kisebb társaság, fiatalokból, idősebbekből, ahogy kis vitakörökbe rendeződve beszélgetnek egymással, játszanak vagy éppen csak ott vannak, mert szeretnek ott lenni.
Mókamester és tanító. Így emlékszik rá Sötét Főnök, az egyik első indián a Napkirály Törzsben, aki kisgyerekként találkozott a fotóssal, és akihez már többször is ellátogattam, hogy Villanószemről kérdezgessem.
Egy alkalommal párbajra is sor került a Marhák Klubjában, amikoris MarhaCiffer súlyosan megsértette Villanószemet azon kijelentésével, miszerint Villanószem valójában nem is tud háromláncosat szarni.
(Aki nem tudná, ez azt jelenti, hogy amit kiraksz, olyan hosszú, hogy csak a harmadik lehúzásnál tűnik el végül.)
Villanószem általában előkelőbb társaságoknál szokta ezt állítani magáról, amikor a langyos, udvariaskodó beszédtémák elkezdték untatni, és fontosnak érezte, hogy valami szépről beszéljen, mondjuk az előző napi vécézéséről.
Villanószem ezen az állításon természetesen mélységesen felháborodott, így az ügy lerendezése miatt elégtételre hívta ki MarhaCiffert. Be is szerzett gyorsan egy párbajkódexet, és betűre pontosan aszerint járt el. Felkészültek a párbaj napjára.
Amikor múlt héten beléptem Sötét Főnök szobájába, az asztalon már különleges előkészületek nyomait fedeztem fel. Keresztbe rakott dugós puska és vadászkés. Egy indián fejdísz. Egy kinyomtatott és aláírt papír, rajta egy kézzel készített írótoll.
Az aznapi beszélgetésünk Villanószemről egy beavatással kezdődött. Rám várt ez a beavatás, amire egyáltalán nem készültem, mégis fontosabb ünnepségnek éreztem, mint egy diplomaosztót.
2016. április 27-én felvételt nyertem én is a Napkirály Indián Törzs Vének Tanácsába - korom folytán -, a kovával meggyújtott füstölő társaságában.
Már korábban is írtam nektek, nem tudom, mi vonzott ennyire a Napkirály Törzshöz és Villanószem személyéhez, de fontosnak éreztem, hogy minél többet megtudjak róluk. És most tessék: egy kicsit én is része lettem az 1969-ben megalapított társaságnak, és az akkor 13 éves Sötét Főnök most 60 éves korában ül előttem, és olvassa fel, hogy a törzs tagjának lenni felelősséggel is jár, és hogy kövessem Villanószem tanításait. Összezavarodott az idő egy pillanatra.
A nagy napra sokan odagyűltek a párbaj helyszínére, a Napkirály fennsíkra, a mai Kis-Svábhegy tetejére, különféle maskarákban. A Marhák Klubjának tagjai kíváncsiak voltak, hogyan vesz elégtételt Villanószem az őt ért sértésért. A párbaj meghatározott ideje előtt már ott várakozott a párbajbíró is, valamint egy széf a fegyvereknek - ez eredendően egy jégszekrény volt, de nagybetűkkel ráírták, hogy "széf" -, benne két kazettában a gyilkos fegyverek. MarhaCiffer, aki foglalkozását tekintve fotóműszerész volt, frakkban jelent meg, ezen kívül csak egy lobogós fehér alsónadrág volt rajta. Egy hatalmas üvegből iszogatott, amire nagybetűkkel az volt felírva: "bátorság".
Mindenki várta, hogy Villanószem megjelenjen. MarhaCiffer ekkorra már elég sokat húzott a bátorságból, és elkezdett reklamálni, hogy ellenfele késik.
Egyszerre csak megjelent Villanószem is, szintén frakkban és alsónadrágban, a lába közé egy fa vesszőparipát drótozott be. Ő tehát lovon érkezett a Pethényi közből. Karjára egy bitang nagy kétkolompos vekkert szíjazott. "Egy úriember mindig pontos, mert egy úriembernek jó órája van" - köszöntötte a párbajra összegyűlteket, majd leszállt a lóról. Megvárták, amíg mindenki kiröhögi magát.
Ezután elkezdődtek a párbaj előkészületei. Két párbajsegéd, párbajbíró, párbajorvos, és a személyzet sorakozott fel, a feleket felszólították a békülésre, amire ők nem voltak hajlandóak, ezért a bíró kihirdette, hogy nincs már megoldás, mint vérrel lemosni a gyalázatot. Ekkor néhányan a bíró lábához vetették magukat, a ruháját rángatva, hogy nem engedik megölni ezt a nagyszerű embert. A bíró azonban hajthatatlan volt, a párbajsegédek elvezették a rendbontókat.
Ezután Sötét Főnök azt mondta, sikerült megjavítania Villanószem magnóját, így le tudja játszani azt a tekercses szalagot, amin a halotti beszéde van. A beszédet Villanószem írta és vette fel, hogy majd azt játsszák le a temetésén. Leültünk a fotelbe, és életemben először hallhattam meg Villanószem hangját.
Persze először nem azt. Wagner Parszifál nyitánya hangzott fel, és hallgattuk sokáig, mire Villanószem végre megszólalt. Elgyötört, fáradt hangja volt, egy haldokló ember hangja.
A zenéről beszélt, arról, hogy élete egyik nagy adománya volt, hogy megértette ezt a zenét, Wagner operáját. Hogy az életben a boldogság csak rövid pillanatokra bukkan fel, aztán eltűnik, de mindig várni kell, nyitottnak kell lenni, hogy elcsípjük, amikor előttünk van.
1982-ben, a temetésen mindenki elnémulva hallgatta a beszédet. Én úgy látom, hogy ez az esemény tökéletesen bemutatja Villanószem kettős szerepét, a mókamestert és a tanítót egy személyben. Hiszen sok humor kell hozzá, hogy a saját temetéseden így lepd meg az összegyűlteket, hogy úgy köszönj el tőlük, "helló, sziasztok!", miközben Wagner zenéjén keresztül a saját életedet összegzed, amikben a legfontosabb dolog volt annyi embert összetartani.
A temetés után a Marhák Klubja és a Napkirály Indián Törzs úgy oszlott fel, mintha sosem lett volna. Villanószem nélkül ugyanazok az emberek már nem jártak többé össze beszélgetni, nem őrjöngtek a gumiszobában, és nem vívtak párbajt a háromláncos szarás miatt. Kicsit unalmasabb lett minden.
A párbajozók odasétáltak a széfhez, ahol fegyvert választhattak. Végül rövid mérlegelés után mindketten kiemeltek egy-egy kellően feltöltött habszifont. A párbajsegédek akkurátusan felrázták ezeket, a feleket megkérték, hogy hátukat a másik hátának vetve álljanak meg, majd öt lépés távolság megtétele után, megfordulva tüzeljenek.
A jelenlévők csak akkor tudták meg, hogy egy habszifon elvisz tíz méterre is. Hatékonyan.
A párbajorvos a tárak kiürülése után odament a felekhez, spatulával és vesetállal, és elkezdte óvatosan lefejteni a habot a párbajozókról. Egy idő után rájött, hogy akár meg is ehetné, amit leszed, és úgy is tett. A párbajbíró megállapította, hogy a párbaj eredményes volt, a felek most már becsületük elvesztése nélkül kibékülhetnek. Ezután a társaság levonult a Három Vidám Hullamosó nevű kiskocsmába - a valódi neve persze nem ez volt -, ahol késő estig ettek-ittak-énekeltek. Többek között ezt:
"Schneider Fáni de azt mondta,
nem kell néki piros szoknya.
Inkább kell neki gígerli,
ki a pöckét ingerli!
Felfektettem a díványra, jól meghergeltem, jól meghergeltem.
Schneider Fáni olyat fingott, majd elszédültem, majd elszédültem.
No, de Schneider Fáni de azt mondta..."
Villanószem ekkor volt utoljára életében felhőtlenül felszabadult és vidám.
