Nagyjából minden itt kezdődött: kábé nyolc évvel ezelőtt írtuk meg Ádámmal a hamburgerlistánkat, ami nemcsak a blogon, de talán az országban is az első ilyen toplista volt. Izgalmas volt felfedezni az új helyeket és nézni, ahogy a cikkek nyomán megmozdult a város, ahogy együtt vettük birtokba az akkoriban még ismeretlen menő hamburgerezőket.

Őrült küzdelem folyt a középmezőnyben, de még a csúcskategóriában is, bár azt látni kell, hogy a top 10 legtöbb jelöltje ma a legjobb ötvenbe se kerülhetne be, akkora volt a változás. A csúcsot viszont olyan egyértelműen vitte a Ring, hogy nem is volt kérdés, ki kapja az első díjat és így visszaemlékezve az a hamburger még ma is toplistás lehetne.

Azóta sok minden változott: nemcsak megjelent egy rakás konkurens, de a hamburgert készítő Susánszky Ádám is eljött a Ringből és saját helyet nyitott, ami ma Zing néven Budapest hamburgerkultúrájának egyik meghatározó szereplője.

A Ringről meg ezzel a lendülettel jól meg is feledkeztünk.

Múlt héten viszont arra jártam, és épp ráértem, szóval bementem és kikértem egy háromsajtos szörnyeteget, hogy lássam, mi történt a poszt-Susánszky korszakban. Maga a hely mindenesetre nem nagyon változott és az étlap is tök ismerős volt, szóval sok hamburger megmaradt. És amit végül kihoztak, az is váratlanul jól nézett ki:

De a helyzet akkor sem romlott, amikor elkezdtem szétszedni a húst:

És akkor a kérdések: van ez olyan jó, mint a régi? Nem, annyira azért nincs. De jó? Teljesen. Oké, de elég az élmezőnyhöz? Igen, ott egyensúlyozgat a határán. A hús jó, a sajtok jók, a krumpli is rendben van, igazából az egész működik, működne, egyetlen banánhéjon csúszott el a sztori: brutálisan alulsózott volt a hamburger minden eleme. Ipari mennyiségű sót kellett szórnom rá, hogy behozzuk a lemaradást, ami persze javított a helyzeten, de az utólagos sózás sosem olyan szerencsés, mintha készítés közben ízesítenek.

Ezzel együtt abszolút meglepetés volt a Ring, én tényleg arra készültem, hogy itt a múlt emlékét gyalázva próbálnak lavírozni a turisták és a nosztalgiázók között, de nem, 2018-as értelemben is tisztességes hamburgert készítenek ebben az étteremben.

Ring
1061 Budapest, Andrássy út 38
003613315790
H-Cs: 10-24
P-Szo: 10-01
V: 10-22

9gag-olvasó vagyok. Egy régebbi írásban azt is megosztottam veletek, miért (ezzel kapcsolatban már egy rádióműsorban is megszólaltattak, szóval ha hallottátok: igen, én voltam). Itt találkoztam egyszer egy poszttal, amit több százezren láttak. Egy fotó volt, amin egy budapesti bárt mutatnak: egy geek kocsmát. Hogy, hogy nem, ez a 9gag közönségében elsöprő elismerést aratott.

Úgyhogy elmentem megnézni ezt az immár világhírű helyet, ami ezzel az akarattalan (állítólag tényleg az) népszerűsítéssel tök jó pozícióba került, hisz a budapesti bulituristákkal megfelelő méretű közös metszetet alkotnak a külföldi mémgyáras geekek, akik így nyilván ellátogatnak legközelebb ide is. Ha erre járnak. Jövő héten, ilyesmi.

Spoiler: egy óra múlva jöttem ki, leizzadva, földöntúli boldogságban.

A hely maga a föld alatt van, egy régi légoltalmi bunkerben, úgyhogy a bejárat után egyből vaslépcsőhetünk.

Odalent a bárpult mellett találunk egy étel-ital fogyasztására alkalmas részt, ahol mellékesen egy Super Nintendo, és vagy egy tucat elég komoly felszereltségű PC áll rendelkezésre annak, aki irtana valami ellent. A PC-k kölcsönzése egy órára 1000 forint, de ez helyben vagy későbbi időpontban lefogyasztható, italokat, éppenhogy ehető ételeket is felszolgálnak (hamburgert és hotdogot is próbáltam). A bérleti díjért ezresenként egy tokent kapsz, ami egy zöld műanyag izé, és legközelebb, ha maradt tokened, azzal fizethetsz a fogyasztásért.

Oké, a Ugears modell/puzzle-jeinek minden darabja lélegzetelállító. Egyrészt mert kizárólag fa alkatrészekből, kizárólag fa kötésekkel kell összeraknunk egy működő, mozgó, lélegző valamit. És nem valami hintát vagy falovat: színházat, villamost, versenyautót. És autó alatt nem azt kell érteni, hogy forog a kereke, hanem működő dugattyús motor hajtja, aminek minden eleme fából, ragasztás nélkül, a mi kezünk által lett összenyomogatva meg bepattintva.

Én azonban akkor hidaltam le igazán, amikor megláttam a tekerőlantot:

Ez egy hangszer! Egy olyan hangszer, aminek az alkatrészeit nyolc vastag falapra perforálták, a 292 felé robbantott darabokból pedig nekünk kell működő mechanikát összeállítani.

Mi sem áll távolabb tőlem. Sosem volt Technic legóm, azt hiszem, ha valaki azt vett volna, még mindig felbontatlanul heverne valami pincében vagy padláson. Utálom összeszerelni az ikeás bútoraimat, és ha falfúrásról van szó, nagyokat sóhajtva és idegesen készülök neki ennek a férfit próbáló tevékenységnek.

Viszont imádom a hangszereket, szoktam is vásárolni belőlük. Viszont a két terület sosem találkozott a fejemben: hangszert összebarkácsolni nálam az a kategória, mint az élet születése. Filozófiai mélységei vannak, egyszer még egy csomó fadarab, a következő percben egy hangszer.

Hol az a pont, amikor a semmiből valami lesz? Hol van az Isten, aki lenyúl, és megérinti, hogy akkor működj?

Úgyhogy ezzel a misztériummal vágtam neki az összeszerelésnek. Tíz órára becsülték a Reflexshop eladói a szükséges időt, végül valamivel több mint hat óra alatt végeztem:

Csak raktam, és illesztettem, és viaszoztam, hogy csússzon. Fogalmam sem volt, éppen mit illesztek össze, de a tekerőlant mellé adott színes, hatalmas fotókkal telerakott füzet nagyon pontosan megmutatta mindig, mit kell tennem. Két alkalom volt csupán, amikor nem figyeltem, és összekevertem két nagyon hasonló alkatrészt, vagy épp fordítva tettem be egy másikat, ami szimmetrikusnak látszott, de nem volt az. Máskülönben nagyon világos volt a dolgom, és a perforált falapokon is úgy voltak elhelyezve és kivágva a darabok, hogy azokat könnyen kipattintsam a helyéről, és mindig átlássam, hol keressem a következőt (egyrészt a számozással is segítettek, másrészt minden lapnak vannak jellemző sziluettjei).

Nem néztem vissza, csak raktam. Végül elérkezett a pillanat: az élet születése. A misztérium. A csoda. Befűztem a két horgászdamilt, ami húrként szolgált, majd felhangoltam a kicsikét. Ekkor jöttem rá, hogy a hangolókkal mikor is foglalkoztam, hogy a billentyűkkel, amik érintéssel lerövidítik a damil hosszát, így azok magasabb hangot adnak ki, mikor is szenvedtem sokat, és hogy még a kirakás legelején az a hatalmas kerék volt a hangképző eszköz. Rögtön a legelső mozzanatoknál egy ilyen kritikus darabot rakattak ki velem, volt bátorságuk.

Oké, nem szól még úgy a tekerőlant, mint a videókon a profiknak. Vagy még csiszolnom kell a tárcsát, vagy feljebb hangolni, vagy állítani a húrmagasságon, ezeket próbálgatom. Kicsit hamis is két billentyű, ezeken is valahogy állítani kell majd. Mindenesetre hangszer, ami szól, és játszani lehet rajta. Látható a működési elve: egy fogantyúval egy nagy fakereket forgatunk, ami éppen hozzáér a húrokhoz, ezért azok rezonálnak, végig a testben. A billentyűk pedig, ha lenyomjuk őket, hozzáérnek a húrhoz, és csak a két kezünk közötti szakasznak engedik, hgoy rezegjen, ezáltal a rövidebb damil magasabb hangon szólal meg. A felső húrt D-re érdemes hangolni a készítők szerint, a másikat ízlés szerint oktávra, kvintre, tercre, ami jólesik.

A Ugears Tekerőlant megvásárolható a Reflexshop két üzletében, vagy online itt, 21.990 forintért. Ha más Ugears modelleket is megnéznél, itt keresgélhetsz közöttük, az egészen olcsóktól a drágábbakig. A budai Reflexshopban kiállítottak egy összeszerelt színházat is.

Érdemes megnézni, hogyan készülnek ezek a modellek, és hogyan vágják ki a darabokat a nyers fába lézerrel.

Disclaimer: a Reflexshop az Egy nap a városban blog partnere

A hamburgerkészítésnek van egy egyszerű módja: megrendeled a kész húspogácsát, ledarálva, egy szállítótól, megrendeled a bucikat, becsomagolva, egy pékségből, elmész a Metróba zöldségekért meg szószokért, ez utóbbiakkal még játszol egy kicsit, hogy egyedi legyél, és kész a hamburger. Egy kis konyha elég egy sütőlappal, ahol megforgatod a húst, a zsemlét.

Mi van akkor, ha te magad akarod megvenni az érlelt színhúst? Mi van, ha magad akarod készíteni a zsemlét? És ha mindezek feldolgozását magas szinten akarod megvalósítani, minden élelmiszeripari szabályt maximálisan betartva? (Még akkor is, ha ezek nem mindig észszerűek)

Saját feldolgozó üzemet kell nyitnod, a hamburgereződ mellé.

A Zing tulajdonosai ezt tették. A Király utcai egység alatt volt sokáig az előkészítő munkák nagy része, de egyszerűen akkorára nőtt a nyomás, olyan sokfelé ágaztak szét az előkészítő folyamatok Nébih által előírt részei, hogy muszáj volt lépni.

Nemrég ellátogattam a frissen elkészült 1000 négyzetméteres (!) üzembe,

…ahol a dolgozók dupla öltözőben készülnek elő, a férfiaknak és nőknek külön-külön két öltöző áll rendelkezésre, egyik az utcai ruháknak, második a benti öltözetüknek és a zuhanyzóknak, és zsilipszerűen működnek (fekete és fehér öltöző). Beöltözve az üzem területe előtt egy kéz- és cipőfertőtlenítő dokkoláson esnek át:

Valahogy nekem sikerül mindig a legvégét elkapnom a kiállításoknak és pont ez van a Capa Központban rendezett Robert Capa, a tudósítóval is: nyáron nyitott, hó végén zár, de még gyorsan sikerült beugranom az ötven képet összegyűjtő kiállításra, amiből 18-at direkt ide paszpartuztak, kereteztek, szóval ezeket Budapesten még nem nagyon lehetett máshol látni.

És bár Capa kiállításokkal főleg a Capa Központ miatt tele van a padlás, ez mégis tud valami újat nyújtani az eddigiekhez képest. Persze ott van a milicista halála, de Federico Borrell Garcia most nemcsak a híres lövés pillanatában látható, hanem jóval előtte is, így elveszti műtárgy jellegét, és hirtelen ember lesz, valamit a találat után talán egy másodperccel, ami meg új kontextusba helyezi az eredeti képet.

A kiállításon a villanásokból történetek lesznek, a teraszon lelőtt amerikai katona önmagában borzasztó erős állítás, de attól válik részévé a sztorinak, hogy utána látjuk, ahogy társai ütik az elfogott német mesterlövészt. De a kontextus ennél sokszor még nagyobb, például egészen újraszínez mindent az a kép, amelyiken elégedett és lenéző mosollyal figyelik a derék francia település lakosai, ahogy a kopaszra borotvált fejű nőt és anyját megfuttatják, megalázzák, mert német katonának szült a háború alatt gyereket.

És vannak olyan fotók, amik önmagukban talán tökre nem érdekesek, de miután tudod, hogy Capa nem sokkal az exponálás után taposóaknára lépett és meghalt, mégis többletjelentést kap a kép, hiszen ez volt az egyik utolsó dolog, amit a fotóriporter látott.

Oké, nem egy vidám kiállítás, de eléggé érdemes megnézni, ha valakinek van szabad 40 perce.

Robert Capa, a tudósító
Capa Központ, 1065 Budapest, Nagymező utca 8.
H-V: 11-19
Megtekinthető: Február 28-ig