Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a lenti sorok írójának filmes ízlése nem feltétlenül vagy nem minden területen megszokott, a Synecdoche New Yorkot például minden idők egyik legnagyobb alkotásának tartja. Szóval csak óvatosan az azonosulással.
MEKKORA FILM, TE JÓ ISTEN!!!!!
Oké, aki szereti a feszes cselekményt, az egyértelműen megformált erős karaktereket, vagy akár a szép díszleteket, szóval azokat az erényeket, amiket a hagyományos filmgyártás (FilmGyártás) értéknek tart, annak nem biztos, hogy ez a mozi jó választás. A Toni Erdmann az életből merít, életszagú jelenetekkel, életszagú háttér előtt, a lehető legéletszagúbb nyelven. Németül.
Genau.
Kevés olyan jelenség van az életben, ami köré egyáltalán nem szokás filmet építeni. Nem nagyon ülnek például filmrendezők ritkán látott, öregedő szüleik mellett, azt érezve, hogy nem képesek már igazán beszélgetni velük, és gondolják: na ebből az érzésből műalkotást csinálok! Ahogy idegesít minket a kínos próbálkozás, amivel a szülők próbálnak közeledni. Ez működött, amikor még gyerek voltam, apa, de már felnőtt vagyok, hagyd már abba, gondoljuk, miután kiszakadtunk a régi közegből, és egy egészen másik életünk van, máshol. És szégyelljük magunkat. És utálunk ott lenni, és ezért utáljuk magunkat is.
Aztán felnövünk, mármint úgy igazán, és elmúlik ez a szégyen, és gyorsan elfelejtjük az egészet.
De Maren Ade, a Toni Erdmann női rendezője nem hagyta elmúlni csak úgy ezt. Filmet készített belőle.
Ha egy tinédzserkorban ragadt huszonéves nő saját apja elővesz egy borzasztó műfogsort nyilvános helyen, beteszi, és azzal produkálja magát, az borzasztó kínos a lánynak. Mindenki másnak is kínos egy picit, de azért mosolyognak. A lány miatt. Miatta vicces is egy kicsit.
Ha ugyanez az ember a műfogsor fölé egy iszonyatos parókát is húz, és egy másik személyiségnek adja ki magát, fáradhatatlanul, miközben mindenki rajta nevet, az már annyira kínos, hogy valami elszakad. Az onnantól már egy groteszk, fájó vicc. És ha ennek az embernek vagy a lánya, lehet, hogy olyat teszel, amire te sem számítasz. A körülötted állók meg végképp nem.
A Toni Erdmann sok ilyen jelenetből áll. Úgy kezdődik, hogy apa és lánya nem találja egymást. A lány külföldön dolgozik, munkamániás, egy görcs. Az apa teljesen laza, az eseménytelen életét pedig folyamatos viccelődéssel dobja fel, más és más személynek kiadva magát. Toni Erdmann is egy ilyen személy.
Egy nap aztán a férfi váratlanul meglátogatja a lányát Bukarestben. Eltart pár kellemetlen napig, míg rájön, hogy folyamatos teher a gyerekének, ezért szomorúan taxiba száll, hogy hazautazzon, és lenyelje, hogy a gyerekével mostantól már tényleg csak futó "szia, hogy vagy"-okkal érintkezhet. A lány az ablakból néz le rá, és a szégyen és tehetetlenség érzése miatt potyognak a könnyei. Ennél a pontnál van a való életben egy snitt, a szülőt temetik, a lány bánja, hogy eltávolodott az apjától, de már nem tehet semmit.
De a Toni Erdmann egy megoldást javasol, a fenti helyett. Egy őrült megoldást.
Ez az őrület hol szórakoztató, hol kínos, hol drámai, hol mind a három. Nagyon nagy művésznek kell lenned, hogy tudj ábrázolni egy pillanatot, ahol a néző mind a hármat megérzi, és egyszerre röhög, feszeng és marad tátva a szája. Egy abszurd és groteszk hullámvasútra ültet fel minket a rendező a "meztelen csapatépítő tréning" jelenetnél, a film vége felé, ahol végre megtörténik, amire a film eleje óta várunk, és ami a film plakátján is szerepel:
De ez nem a végső katarzis. Nem egy boldogan éltek, míg meg nem haltak jelenet, csak annyira, amennyire az életben van olyan. A film egy olyan pillanattal zárul, amikor már szinte halljuk a főszereplő gondolatait. Azt a tompa zajt.
Szóval hú. A német humort szokás kifigurázni, de az a fajta, ami a Toni Erdmannban van, irodalmi mélységű. Úgyhogy aki szereti a lassú filmeket, ami pontosan annyi izgalmat tartogat, mint életünk egy jobb pillanata - és semmivel sem többet! -, de szereti az önmagán túlmutató alkotásokat, amikor a mozi után napokig kattognak a fejben a jelenetek, az üljön be 2 órára és 40 percre a Toni Erdmannra, játsszák még sok helyen, de már nem sokáig.