Nekem az utóbbi években kicsit sok volt már a “szerettessük meg az emberekkel a…” kampányokból. Alapvetően ezek tök jók, mert ilyenkor végre minőségi bonbont, steaket, rozét, pálinkát, kávét ésatöbbit kóstolhatunk, de a sok győzködéstől be lehet sokallni.

Legalábbis a pezsgővel én így voltam. Kóstoltam már champagne-okat korábban nem egyszer (Csaba még a híres Terence Hill koktélt is elkészítette Moet-ból), éreztem és értettem a különbséget a gejl hazai tartályos borzalmak és a palackban másodlagos erjesztésen, majd érlelésen átesett, igazi méthode traditionelle pezsgők között. Valahogy mégsem vitt el magával a dolog, maradtam mindig a buborék nélküli boroknál.

Tegnap viszont rákattantam a pezsgőkre. El is mesélem, hogyan történt.

Nemrég nyílt a Double Bubble pezsgőbár a Madách téren. Volt sajtóesemény is, én arra szokás szerint nem mentem, inkább voltam kíváncsi arra, mit tud néhány hét múlva adni a hely az utcáról betévedt vendégeknek.

A Madách tér jelenleg nem a legszebb arcát mutatja, bár a parkoló autóknál ez a fehér takarófólia is majdnem szebb:

A Budapest legszebb lépcsőházai sorozat kapcsán három éve jártam itt utoljára, a Kossuth Lajos utca 14-ben. A Wagner-ház udvara gyönyörű, lélegzetelállító, és tökéletesen halott volt. Az udvar közepén, egy meglepően odaépített fémlépcsőn pózoló két, zöldes árnyalatban játszó szobor viszont annyira feldobta az egészet, hogy a látvány bevonzotta az arra járókat. Pedig nem volt bent semmi, csak egy cipész, egy műszövő, egy táskaüzlet meg egy könyvárus.

Valamikor ez az egész udvar, pontosabban annak alsó két szintje egy üzletház része volt. A kilencvenes években még olyan menő volt állítólag, hogy kutyás őrt kellett az üzleteknek közös pénzből felbérelni karácsonykor, hogy ne rabolják ki a boltokat. Úgy hívták: Paloma üzletház.

Aztán ez az intézmény tönkrement, és a ház elnéptelenedett. Csak a lakók jártak haza a varázslatos vaslépcsőkön, aztán már ők sem, inkább a liftet vagy az oldalsó lépcsőházakat használták. Kezdtek szétrohadni ugyanis a lemezek.

Aztán tavaly nyáron Kárpáti Zsuzsanna, akkor még a KREA Kortárs Művészeti Iskola kommunikációs vezetője gondolt egyet: lehetne hasznosítani ezeket az elhagyatott bérleményeket. A Dizájn Hét alkalmával az V. kerület egyébként is átmenetileg átengedett üres területeket a dizájniskoláknak, ekkor került kapcsolatba Zsuzsi (és ötlettársa, Zanin Éva) az önkormányzatnak egy aktívabb csoportjával, akik láttak fantáziát a Kossuth Lajos utca 14. újrahasznosítására. Végül vállalták, hogy ők felújítják a rohadó lépcsőt, és rendbe rakják a mosdókat, kapcsolataikkal, tippjeikkel segítik az ügyet, cserébe a többit pedig intézze az új bérlő.

És ebben a pillanatban a Paloma újraéledt. Zsuzsi ugyanazt a nevet választotta, mint ahogyan korábban az üzletközpontot is hívták. Csak épp az elképzelés teljesen más: dizájnereknek, művészeknek adja bérbe a helyiségeket olcsón (nincs titok, mondja, egy kisebb szoba 43.000 forint rezsivel), céges rendezvényeket, bemutatókat fogad be, megpróbálja önjáróvá tenni a Palomát. Életet lehelni a félemeletbe, rávenni az embereket, turistákat, hogy bejöjjenek, vásároljanak, vagy csak nézegessék az éppen aktuális kiállítást:

Csabával már évek óta tervezünk egy nagy pizzatesztet, amikor a hamburgerekhez, a gyrosokhoz és a fagyikhoz hasonlóan végigkóstoljuk a várost. Végül mindig lemondtunk erről a tervünkről, főleg azért, mert nem tudtunk volna kierőszakolni magunkból tíz-tizenöt igazán említésre méltó helyet. Időnként felcsillan a remény, ír nekünk egy olasz étterem, inkognitóban elmegyek, de semmi érdemleges.

A pizzákat általában úgy szokás elkülöníteni el fejben, hogy van a vékony és a vastag tésztás, az “olaszos” és a “magyaros” vonal. Mindannyian értjük, miről van szó, annak ellenére, hogy a kategóriák meghatározása nem pontos: a nápolyi stílus (pizza napoletana) az, amivel általában találkozunk, a kerek, vékony tésztás cucc. Valljuk be: Olaszországban is egy csomó helyen szart adnak ezen a címen, gondosan kell kiválasztani a vacsoránk helyét ott is, ha jót akarunk kapni.

A laziói stílus más: a pizza négyzetes tepsiben sül ki, a tészta vastagabb. Mint a kenyérlángos.

És akkor jöjjön az állítás, ami már feszíti az ujjaimat: megtaláltam a legjobb laziói stílusú pizzát Budapesten. És nem egy fenszi olasz étteremben adják, hanem egy egyszerű kis utcai árusnál, a Pizzica Pizza nevű helyen.

Még sosem éreztem ennyire találónak a kenyérlángos szót. Ez a tészta tökéletes átmenet egy rohadt jó, kívül ropogós, belül vajpuha, levegőbuborékokkal gazdagon könnyített kenyér, valamint az omlós-zsíros, téphető, könnyű lángos között. A "zsírost" a szó kellemes értelmében kéretik venni, a Pizzica pizzáiban nem tudsz kinyomni a tésztából egy cseppnyi olajat sem, a jelző inkább csak arra utal, ahogy a falat lecsúszik.

A kiszolgáló lány mögött egy hipszterszemüveges vékony srác (Enrico) pakolja le a pizzákat, hátrakiált olaszul, mire előjön a mamma, a szakács anyukája. Ő is mond valamit olaszul, aztán így folytatják sokáig. A helyet egyébként többen nyitották, mind olaszok, élükön a már kilenc éve a városban élő Paolo Bartolomeóval. Aki egyébként DJ.

Ezt azért fontos elmondani, mert a zene elképesztő irányba fordul időnként. Mutatom:

2011-ben kimondták, hogy a Kazinczy utca Dob utca és Wesselényi utca közötti szakasza lett a Kultúra utcája. Kialakítottak egy remek kis sétálóutcát, kipofozták az ottani zsinagógát, akadálymentesítették a múzeumot, fúrtak-faragtak, elmentek, és azóta csend van. A kultúra pisszenni sem mer. A kulturautcaja.hu oldalon a Programok aloldal azóta is egy “Hamarosan” feliratból áll, a Kazinczy ezen szakasza pedig arról nevezetes leginkább, hogy a Gozsdu udvarból át lehet menni a Szimplába, meg vissza, különösebb funkciója nincs.

Éppen ezért üde színfolt ez a pince, ahol bekukucskálva az ablakon egy festőt látsz, ahogy a vászon fölé görnyed. Fest!

Kultúra!

A pincébe lenézve mindenféle diszkófények, nyitva!!! felfestések és hasonlók csalogatják be az eltévedt lelkeket, meg mindenkit, akiknek elsőre ijesztő lenne a kiszuperált vaslépcső, és akik még sosem mentek pincébe kultúráért.

Odalenn pedig egy rakás képet, táskát, törpét, gitárt meg mittudomén még mit találunk. Csupa populáris, könnyen érthető alkotás, olyan, ami megtetszik, és kiteszed a falra. Nincs ezzel semmi baj, a művészet elsődleges célja ugyanis nem időtálló, értékét egyre inkább gyarapító Damien Hirst preparált cápafarok beszerzése, és elrejtése valami páncélozott széf mélyére. Többségében arról van szó, hogy az emberek szereik a nekik tetsző dolgokat, és szívesen veszik körbe magukat ilyenekkel.

Imádom például Koday László színes-szagos, puncsszínű falusi idilljeit:

Nem jártam Vietnamban, de ettől még persze el tudom dönteni, hogy egy pho finom-e, vagy sem. Thaiföldön voltam már, de az utazás előtt ugyanolyan pontosan választ tudtam adni arra a kérdésre, hogy az elém rakott tom yum ízlik-e, vagy sem, mint az utazás után. Később persze azt is meg tudtam mondani, hogy a leves autentikus-e, viszont ez csak akkor szempont, ha:

1: feltételezed, hogy kizárólag olyan ember próbálja ki a cikked után az éttermet, aki járt már az országban (haha)
2: szerinted egy ételben nem az a fontos, hogy finom legyen, hanem hogy autentikus

Mivel viszont szerencsére a cikkeink után 100-ból 95 olvasó úgy próbálja ki az éttermet, hogy még sosem járt Thaiföldön, Vietnamban, vagy Indiában (ha nem így lenne, az keserűen szűk olvasóközönséget jelentene), szélsőséges nyugalommal tudom leírni, hogy a Hai Nam pho bisztró nagyon jó.

Gyorsan az elejére a legnagyobb probléma: déltől szinte lehetetlen helyet találni, érdemes asztalt foglalni, vagy elvinni az ebédet, mert leülni nem fogsz tudni, ha csak úgy beesel negyed egy körül. Vagy vársz jó fél órát. Az étel viszont már gyorsan elkészül, tíz perccel a rendelés után már ki is hozták a phot:

Középen a leves, körülötte zöldcitrom, koriander, csíra, paprikaszósz, csilis fokhagyma, csilipaprika. A levesben főtt lábszár, így 1290, hátszínnel 1390 forint, mindkét ár teljesen rendben van, tekintettel arra, hogy óriási adagot kapsz, ez nem egy leves, hanem egy főétkezés, egyetlen tányérban.

Ízesítés nélkül is érzed, hogy rendben van, nem zsíros, nincs tele vegetával. Aztán elkezded finoman adagolni a mellé pakolt fűszereket, és az áttöltött mennyiséggel egyenes arányban nő az élmény. Körülbelül három perc után döntöttem úgy, hogy belenyomok mindent a levesbe a paprikaszósztól az utolsó csepp zöldcitromig, és amikor még mozgott, belefojtottam a korianderbe, meg a félbevágott csilipaprikába, hogy kiszenvedjen.

És akkor hirtelen a jóból zseniális lett a leves. Lehet, hogy ezzel a csípősséggel már nem is vietnami, hanem thai lett a pho, ami persze kizárt, hiszen még mindig nem potyogtak evés közben a könnyeim, de az biztos, hogy egy csodásan működő izévé állt össze a leves, amit egyszer ki kell próbálnod, ha még nem tetted. Bár sokan megtették már, őrületesen népszerű a hely, és az erőteljes, jól eltalált leves alapján abszolút megérdemelten.

Tipp: az Alléban szemben egy óra parkolás ingyen van, ha asztalt foglalsz vagy elviszed a levest, jó megoldás lehet arra a problémára, hogy a környéken elég nehéz szabad helyet találni.

Köszönjük Móninak és még nagyon sokaknak az ajánlást.

Hai Nam pho
Budapest, Október 23-a utca 27.
06305299969
H-Sz: 10-21
V: 10-15