Nekem most a Romlás virágai a favorit, a Kertész utcában lévő nagy parkoló falán található, a Kertész Sörözővel szemben. Most pedig egy kisfilmen is bemutatják hogy készült az alkotás:

Valójában persze nem így volt a sztori, az illegál festés helyett ezúttal teljesen a városvezetéssel egyeztetett módon zajlott a dolog, itt írtam róla bővebben.

De a film azért jó.

Művészek: Fat Heat, Mr. Zero, ObieOne

Rendező: Győrffy Szabolcs; Operatőr: Kádár Viktor; Hangmérnök: Várhegyi Rudolf; Colorist: Halász Ádám; Zeneszerző: Örsi András

Az utóbbi egy-két évben Budapesten sorra nyíltak a jó minőségű kenyereket árusító, kézműves pékségek, ahol még ismerik a kovász fogalmát, és nem adalékanyagokkal állítják be a kívánt ízt és állagot, inkább több odafigyeléssel és nagyobb kockázattal. Ha jó kezekbe kerül a liszt, a víz és az élesztő, a kenyérbe harapva megértjük, amit az ipari termelés miatt majdnem elfelejtettünk: hogy miért eszünk ilyet minden nap.

Új, őszi sorozatomban a legjobb pékségeket járom végig, hogy kipróbáljam Budapest legjobb kenyereit. A korábbiakhoz hasonlóan dolgozunk: van egy előre összeállított listám, amit folyamatosan bővítek az általatok ajánlott helyekkel, így nektek is beleszólásotok lehet a nagy kenyérlista alakulásába.

A pontozási rendszert egyéni preferenciák alapján állítottam fel. Értem ezalatt, hogy sokaknak nem fontos a kenyér tartóssága, inkább egy nap alatt elfogyasztják, és ezt az időintervallumban akarják a legjobbat kapni. Én azonban úgy gondolom, hogy a kenyér esetében minden létező előnyt és hátrányt értékelni kell, még azt is, hogy milyen bundáskenyér-alapanyag az adott vekni három naposan. Egyszerűen azért, mert szeretem a bundás kenyeret.

Elsőként az A table!-t látogattuk meg, abból is az eredetit, a Retek utcában.

Kértem egy alap fehérkenyeret, hiszen a legtöbbet még mindig a sima, BL-55-ös (vagy BL-80-as) lisztből készült veknikből veszünk. Mellé vittem haza még egy rozskenyeret is, mert utóbbi szerintem Budapesten itt a legjobb. És persze ott van még az A table!-ben a többi finomság, a hihetetlen jó bagettjük, meg a verhetetlen Le Pain au chocolat, és még sorolhatnám, de most koncentráljunk a feladatra.

Fehérkenyér

Kábé 700 grammos kiszerelésben adják, 990 forintért, ami 1400 forintos kilóárat jelent. Jó, az a table! eddig sem a barátságos áraival, inkább a minőségével és a hangulatával hódított, de ez azért kifejezetten magasnak számít a piacon.

A kenyér gyönyörű, olyan, mintha megdermedt volna a tészta a gyúrás-hajtogatás közben, és így sütötték volna meg. Ropogós héj, puha, tökéletes állagú és ízű bél, frissen igazi öröm ezt enni. Igaz, hogy a bél és a héj között van egy alig észrevehető demarkációs vonal, ami sehova sem tartozik igazán, ez kissé szárazabb kérget alkot, de ilyenkor még alig vesszük észre.

Másnap már inkább érezzük, a kenyér ekkor már ellenállóbb, tépni kell, erővel, vágni-szúrni-harapni. A harmadik napon már szárad ki, morzsál is egy kicsit. Bundás kenyérnek ekkor a legjobb, de végig kiváló, kellő mennyiségben issza fel a tojást, és belül még három naposan is puha, tömör marad.

Rozskenyér

Ha tehetem, itt veszek rozskenyeret. 80 százalék feletti a rozstartalma, szóval a búzára érzékenyeknek ideális, miközben nem savanyú, nem émelyítő. Tömör, tartalmas, de kellemes ízű és kenyér állagát napokig megtartja. A kiszáradás miatt érdemes elzárni a levegőtől, viszont akkor meg nyáron pár nap múlva könnyen bepenészedik. Szóval kánikulában inkább hűtőben tároljuk.

Fél kilós kiszerelésben egyébként 850 forintba kerül.

Végül pontozzuk a fehérkenyeret.

szerkezet: 4/5
íz: 5/5
tartósság: 4/5
kenyérhéj: 5/5
bundáskenyér-teszt: 5/5
ár: 1/5

Összesen: 24/30

A table!
Cím: 1024 Budapest, Retek u. 6és még itt:
Budapest 105, Arany János utca 16.
Budapest 1126, Böszörményi út 16.
Budapest 1024, Lövőház utca 2.
Budapest 1077, Wesselényi utca 9.

Nyitva (Retek utca):
hétfő - péntek: 7:00 - 19:00
szombat: 7:00 - 18:00
vasárnap: 8:00 - 18:00

Három éve voltam először lakáskoncerten. Azóta gondolom azt, hogy ez a kultúra bunkere. Ha egyszer, valamilyen rettenetes okból bezárják az összes színház, koncertterem, kultúrház ajtaját, és már sehol sem lehet jegyet venni zenei előadásokra, akkor is lesz lehetőség arra, hogy mondjuk Schubert zenéjét hallgassuk egy teljes estén keresztül. Mert tudni fogjuk, hogy a Szalag utcában lakik Anna és Gergő, akiknél van zongora, hegedű és cselló, és vasárnap este átugrik hozzájuk Kemenes András, a Zeneakadémia tanára, hogy játszanak valamit együtt. És átmegyünk, leülünk Anna és Gergő kanapéjára, és hallgatjuk őket, ahogy játszanak.

A lakáskoncert műfaja ma is virágzik Budapesten. Ami a 19. században a főúri házak minikorncertjeit jelentette, az a második világháború alatt a zsidóknak az egyetlen lehetőség volt a zenélésre. Négy fal között, magánlakásban. Fellegi Ádámnak pedig már rendszeres fellépési mód lett, a koncerttermek világát a saját szobájára cserélte, ott játszik heti kétszer.

Ma már ahhoz, hogy emberek összejönnek, hogy aztán mindenféle jegyváltás és hasonlók nélkül, mondjuk a Facebookon bejelentkezve élvezzenek egy koncertet valakinek a pecójában, nem kell semmi különös esemény. Csak a megfelelő helyen kell keresni, például a Kultúrfürdő eseményeit követni, vagy a szervező Madaras Sándortól levelet kapni - ő volt, aki három éve megmutatta nekem, hogyan lehet zenét adni az embereknek csak úgy, a zene iránti szeretetből.

Persze meg lehet fogalmazni prózaibban is, miről is van szó. A lakáskoncert az, ahol leveszed a cipődet, amikor megérkezel, és a zenészek is sokszor zokniban játszanak.

Szóval tegnap este a házigazdák így játszottak nekünk hegedűn és csellón, Madaras Sándor és Kemenes András Dani Imrével a zongorán, a művek között pedig Ránki Júlia olvasott fel Schubert levelezéséből. Az eseménnyel a “klasszikus Schubertiádák hangulatát” akarták megidézni, vagyis azokat a baráti összejöveteleket, amik során egy bécsi kiskocsmában az egész életében lesajnált, fiatalon elhunyt Franz Schubert barátaival gyűlt össze.

A koncerten a B-dúr trió és a 6 német táncból (D.820) készült zongorakivonat is elhangzott, aztán Kemenes András a közönséghez fordult, hogy lehet választani. Akármit, ami Schubert. Ott volt mögötte öt vaskos mappa, tele kottákkal, szóval nem viccelt, tényleg akármit lehetett kérni.

A délutáni koncerten pedig kértek is, a zenészek kikeresték, és már játszották is. Azonnal, hibátlanul. Még úgy is, amikor a Sándor előtt egyensúlyozó kottalap összecsavarodott, a többi oldal pedig a négykezes másik tagjának kezére zúdult. Még akkor is, kotta nélkül, kezükön egy csomó papírlappal zörögve sem estek ki a ritmusból, szerintem egy jégvödrös csellendzset is lenyomtak volna, csukott szemmel nem vettem volna észre semmit.

Mondjuk nem csukott szemmel ültem, a lakáskoncerteknek megvan az a bája, hogy számodra ismeretlen emberek könyvtárát olvasgathatod végig, a falra szerelt könyvespolc feléd meredő címeit. Vagy csak azon veszed észre magad, hogy egy képre bámulsz a falon, ami az ott élőknek nagyon fontos, te pedig megpróbálod kitalálni, miért. Három éve ebben a témában, a hasonlóan Schubert tematikájú este videót is készítettem az itt-ott lógó érdekességeket bámulva, háttérben a zenével.

Idén inkább a koncert közepén a konyhából befelé szálló sültszalonna-illat volt a meghatározó plusz, amit meg tudnék említeni, de azt nem tudtam lefotózni.

Szóval a koncert remek volt. Kemenes András fantasztikus könnyedséggel játszott, a cselló húsz centire a lábamtól ontotta magából a hajókürt vastagságú basszust, a mellettem ülő Ránki Júlia pedig gyakorlatilag a fülembe mesélt Schubert nevében. Végül hagytunk adományt az étkezőasztalon, aztán bejártuk este a kertet, ami fantasztikus, zárt kis sziget az első kerületben. Nekem a Szalag utca is kimaradt eddig, elképesztő mini rezervátum ott, ahol nem számítasz rá.

Innen hallottuk, hogy egy másik lakásban néhány férfi énekes skálázgatott hangosan. Ők is zenészek, készülnek a jövő hétre. A művészet bármit túlél, ekkor azt gondoltam magamban. Keményebb, mint a legszívósabb vírus, mert a csukott ablakokon keresztül is terjed.

Nemrég írtam arról, hogy a budapesti street art általában még nem jutott el arra a szintre, hogy túlmutasson önmagán, meg az egyszerű dekoráción, miközben külföldön sokszor elgondolkoztató, egyáltalán nem sablonos megoldásokkal is találkozunk.

Úgy tűnik azonban, hogy az evolúció dolgozik, és végre együtt állt három fontos tényező:

1. igény egy mélyebb, művészibb falfestésre
2. az új irány támogatása a budapesti főépítész és városvezetés részéről
3. lehetőség nemzetközi tapasztalattal rendelkező művészeknek, hogy Budapesten dolgozzanak

A Színes Város még tavaly nyáron kezdte el ennek a szervezését, szponzorként pedig rátalált a Strongbow-ra, ahol külön innovációs osztály foglalkozik azzal, hol lehet valami nagyot gurítani, valami olyat, ami különbözik a megszokottól.

Hát ez az volt.

Megszületett a Színes Város Strongbow Budapest Fesztivál, ahol elhatározták, hogy tíz budapesti tűzfalat keltenek életre. Felkérték kurátornak a nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, külföldi művészekkel is együtt dolgozó Nádudvari Noémit, hogy állítsanak össze egy tervpakkot, amivel a városvezetés elé állhatnak. Végül negyven művet adtak le a tíz falra, ebből válogatott a főépítész által vezetett csapat.

És most kapaszkodjatok meg: nem a klasszikus, képeslapvonalat nyomták. A friss, merész, önmagán túlmutató rajzokat részesítették előnyben.

Sőt kapaszkodjatok meg még jobban: a lakók sem kifogásolták nagyon a dolgot. 80-90 százalékban pozitív visszajelzést kaptak Flór Péter, a Színes Város főtitkára szerint mindenkitől, pedig elsőre azt gondoltam, hogy lassabban kell megdolgozni a szélsőségesebb, tartalmasabb művészettel a konzervatívabb szemléletűeket.

Jelenleg is tart a munka. Épp most is zajlik az a folyamat, ami után Budapest egy még izgalmasabb hely lehet. De ha nem hiszitek, nézzétek, itt az Akácfa utca 27., a lengyel származású Cekas festette meg “Chill, vagy tombolás?” címmel:

A Kazinczy utca 35-nél, a Kőleves Kertben látható Obie Platon munkája, a “Nagyváros vagy természet”:

Higgyétek el, nincs esélyetek a Borfesztivállal szemben. Maga alá gyűr, megsemmisít, mielőtt egyáltalán megmozdulhatnál.

Tavalyelőtt még megpróbáltam felállítani egy elméletet, hogyan lehet egy kóstoló sort kialakítani több mint 200 kiállító több ezer borából, de idén szakítottam a hibátlan kivitelezés vágyával. Idén hibázni akartam. Ha a hiba a célod, nem lőhetsz mellé.

Szóval az első hibát ott lehet elkövetni, hogy eleve részegen érkezel. Kifizeted a 2900 forintos belépőt, aztán még a többi pénzt a kajára és az italokra úgy, hogy eleve nem fér beléd még annyi sem, amennyit egyébként kóstolhatnál.

Én így érkeztem, de jó indokom van rá. A Bortársaság Kreinbacher pezsgőket kóstoltatott a Lánchíd utcai üzletükben, amik tényleg zseniálisak lettek. A tulajdonos felkérte Christian Forget pincemestert, hogy champagne-i módszerekkel és tapasztalattal készítsen somlói pezsgőt. Nekem az natúr és az Extra Dry lett a kedvencem, szép hosszú, kenyérhéjas-somlói ásványos ital, utóbbi 16 gramm maradékcukorral, valahol a merev elegancia és Barbie között félúton, szerintem ezzel pont a kellő izgalmat tartogatva. Széll Tamás az Onyxtól ételpárosítást is megálmodott, így újra vissza-visszakóstoltam a pezsgőket. Ez lett a vesztem.