Szóval mentem azon a nagy sétálóutcán, egészen a hídig. Aztán nem fordultam vissza, ahogy szoktunk, hanem mentem tovább. Képzeld, folytatódott az utca. Mentem tovább, bár már nem volt ott sok ember, az üzletek is bezártak. És akkor egyszer csak ott volt egy szép templom. Egy kislány futott ki a kapun, és a kezembe nyomott egy papírt, amin Bach-művek voltak felsorolva, majd visszaszaladt a templomba. Utána mentem, és láttam, hogy néhányan már ülnek bent, az oltár előtt pedig ott egy csembaló. A templom bejáratánál adományokat gyűjtöttek, bedobtam, beültem. Csodálatos volt, egy korabeli barokk koncert!

Ha külföldön járok, be szoktam nézni a templomokba, akármilyen picik. Ugyanezt az élményt keresem: néhány helyi zenész próbáját, vagy egy kis koncertet, hangversenyt, ahol megtapasztalom, hogy akármilyen más is az a város, Bach mondjuk ott is Bach. Egy turista leszek, aki olyat lát, amit kevesen: az egyformaságot, a különbözőség helyett.

A Belvárosi Szent Mihály templom a Váci utcában található. Sokszor van kitéve a kapura egy-egy hirdetmény, amin koncertekről adnak hírt. Angol nyelven is: mégiscsak a Váci utcán vagyunk. Szóval itt a Bach koncert nem akkora meglepetés, de aki a sétálóutca ezen részére téved este, épp akkor, amikor a műsor kezdődik, úgy érzi, megtalálta az utolsó ember lakta termet. Odakint alig néhányan lézengnek, ahhoz képest a templomban sokkal nagyobb az élet este nyolc körül.

Csalog Benedek és Pétery Dóra kezdett bele ugyanis múlt szombaton egy több részes Bach hangversenysorozatba.

Utóbbi csembalón, előbbi barok fuvolán, a hangzás tehát olyan volt, hogy a 301 éve született zeneszerző is kikukucskált a hátsó sarokból. Fantasztikus hangokat szólaltatott meg a templomtérben a két hangszer, főleg hogy én annak ellenére szeretem nagyon a csembalót, hogy a zongora egyértelműen evolúciós ugrás volt ehhez képest. Viszont lehet vele rendesen durvulni is:

Wangról már többször megírtuk, hogy óriási kedvenc és ezt a pozíciót annak ellenére is megtartotta, hogy bezárta a két étterméből a nekem szimpatikusabbat a Telep utcában, és hogy a Gizella utca étterme az átépítés után nemcsak menőbb lett, de drágább is. Viszont a pirított tésztája egyedülálló, az ég és föld oldalas megunhatatlan és általában véve is úgy varázsol a séf a szecsuani ízekkel, hogy arra alig van példa Magyarországon.

Kis magyarázat a fentiekhez: Wang nem egyszerűen kínai konyhát visz, olyan ugyanis nem létezik, legfeljebb csak olyan kohéziós erővel, mint az európai konyha. És akkor most képzeljük el egymás mellett a portugálok halait, a spanyol paellát, az olasz tésztákat, a brit pudingot, a francia csigát, a németek káposztás kolbászát, a magyar gulyást és mondjuk egy ukrán borcsot, hogy rögtön látjuk, hogy mennyire heterogén a mezőny.

A kínai konyha pont ilyen, vannak régiók, ahol lágyabb ízekkel dolgoznak, máshol csak belsőségekben gondolkoznak, és ott a szecsuani konyha, ahol maximumra tekerik a potmétert. És Wang ez utóbbiban volt mindig is jó, de annyira, hogy amikor néhány éve végigettem fél Kínát és kipróbáltam mindenféle régió legjobb éttermeit, nem találtam olyan fogást, ami érezhetően jobb lett volna, mint a budapesti étteremé. 

És akkor képzeljük el, hogy Wang tekert még egyet az erősítőn és nyitott egy csúcskonyhát a belvárosban, hogy megmutassa, milyen az, amikor csak a legjobb alapanyagokhoz nyúl, és amikor még jobban odafigyel a berendezésre.

Mondom: brutálisan jó és drága. Kezdjük az árakkal: az előételek és levesek 1500-2000 forint környékén, a főételek zömmel ötezer forint körül mozognak, és a személyzet figyelmeztet, hogy alapvetően fine dining fogásokról van szó, ami alapján hajlamos sok fogást rendelni az ember.

Ne tegyétek. Egy főétel, egy leves, egy előétel bőségesen elég, ezzel a hárommal már annyira eltelsz, hogy nehezen fogsz tudni felállni a székből. Ha mégis a következő hónapokra akarod teleenni magad, érdemesebb a 4 vagy 5 fogásos menüt kérni, ezek 10-13 ezer forintba kerülnek és elég nagy a játéktered a fogások összeállításánál.

Nézzük az ételeket: a Mandarin bistro annyiban mindenképp különbözik a Gizella utcai étteremtől, hogy itt nemcsak a szecsuani konyhára koncentráltak, hanem megpróbáltak mindegyik kínai tájegységet felvillantani 2-3 tétel erejéig, szóval többféle ízzel találkozol, mint a másik étteremben, és ezeket jobb alapanyagokból, nagyobb odafigyeléssel készítették el.

Előételnek megkóstoltuk a fokhagymás mangalicatekercset, ami egy rafinált fogás, hasaaljába tekert zöldségeket eszel pikáns szósszal, ha kérsz csípős savanyú marha ínt is, mindenképp azt hagyd másodiknak, a csípősséggel itt ugyanis nem viccelnek, tüzel a nyelved az egyébként izgalmas ételtől. A kedvenc viszont a sokkal lágyabb, de nem kevésbé izgalmas fokhagymás mangalica tekercs volt, kötelező fogás ez az egyszerre harmonikus és merész előétel.

Folytatásnak befutott egy tajvani bélszínleves, ami tulajdonképpen a kedvencem volt az egész vacsorából, pedig ritkán fordul elő, hogy pont a leveseknél ragadok le. A bélszín és a tészta fokozhatatlanul tökéletes, ezeket még meg tudod nézni meztelenül:

Aztán az egészre rákerül a fűszeres, pikáns leves és harcba kezd egymással a sok íz meg a világ legkiegyensúlyozottabb tésztája. Imádni fogod.

A főételek közül a gong bao libamáj volt a tökéletes fogás, őrült ötletesen keveri Wang a konyhában a szóját, a rizsecetet, a chilit és a libamájat a lótuszgyökérrel és a kis hibátlan zsemlécskékkel, amik így egyben a legizgalmasabb minihamburgerek Budapesten.

Az ujguri báránygerinc remek kis fogás tökéletes báránnyal, viszont ezt csak közepesen ajánlom: az ég és föld oldalas egészen hasonló fogás a Gizella utcai étteremben, olcsóbb és laktatóbb, ennél van jobb opció is a Mandarinban.

Például a yu xiang tintahal, ami viszont tényleg parádés a mellé adott enyhén csípős szósszal, amennyire furán néz ki, annyira megunhatatlan. 

A desszertre elfogytak a szavak, pedig érdemeltek volna jó sokat: 

A Mandarin Bistro csodás kis étterem, nem olcsó, de Wang ezúttal a csúcsminőségre lő, méghozzá elég pontosan, és ebben a mezőnyben egyáltalán nem számítanak magasnak az árak, inkább a középmezőny alján helyezkednek el. Szóval ha tényleg kivételesen spéci ételeket akarsz kóstolni fine dining felé sasszézva, akkor a Mandarin a jó választás.

Mandarin Bistro
Budapest, Petőfi Sándor utca 7. 
0617929567

Kajdócsi Jenő otthonáról akkor hallottam először, amikor a lányánál, Eszternél jártam, aki egy szuper lakást rendezett be magának Pesten, a Barát utcában, ami egészen varázslatos része a városnak: egy kis Buda az egyébként elég romos Blaha közelében.

Eszter lakása ötletes, szerethető, úgyhogy nem csoda, hogy felkaptam a fejem, amikor szólt, hogy tud egy legalább ugyanolyan jót: a szülei lakását, amit apukája tervezett. Aztán elkezdtük nézegetni a képeket a laptopján, és el sem hittem, hogy ennyire menő hely is épülhet Budapesten.

A Moszkva tér mellett.

Amikor múlt héten mentem lakásnézőbe, körülbelül hasonló döbbenetcunamin mentem keresztül, mint amikor tavaly ősszel Eszternél jártam: eleinte gyanakodtam a környék miatt, főleg, mert tudjuk, hogy néz most ki a Moszkva, aztán befordultam egyetlen mellékutcát, és hirtelen egy tök másik világban találtam magam: Jenő otthonához a Városmajoron keresztül lehet bejutni és ha ritkán sétálsz erre, el sem hiszed, hogy egyetlen utcányira vagy Budapest egyik legzajosabb és egyik legnagyobb forgalmú terétől:

Aztán belépsz a lépcsőházba, aminek a liftje csak a földszinten és a legfelső emeleten áll meg, ott, ahol Kajdócsi Jenő egy galamb lakta padlástérből alakított ki új otthont magának, és leesik az állad.

A tetőt megemelték, de nem nagyon, így is elég magasról indult és meredeken emelkedik ahhoz, hogy még a legalacsonyabb ponton is csak fejmagasság fölött dőljön be, középen meg szerintem vagy nyolc méterrel húzódik a padló fölött: óriási a tér, ilyet tényleg nagyon ritkán látsz, amit tovább fokoznak a középen elhelyezett bevilágítók, ezeken át ömlik be a fény.

Imádjuk Budapestet, ahogy lassan az egész világ imádja, de lássuk be, a világ nem nagyon jár a Szondi utca környékén. Ami a maga módján szintén imádni való, de az a mód sokkal inkább dzsuvás, mint mondjuk lüktető, fennkölt, vagy rakjatok ide bármilyen olyan jelzőt, amit szívesen olvasunk magunkról a különféle toplistákban.

Na most ebben a környezetben él Anna ebben az udvarban:

Amikor lakást keresett, a legfontosabb szempont az volt, hogy legyen zöld a közelben, és ez az udvar már akkor sokkal vadregényesebb volt, mint arra a bejárati kapu alapján számítani lehetett volna. Aztán Anna, akinek egyébként van egy tök menő vega blogja és szakácskönyve is, elkezdte csinosítgatni a saját kertrészét és többen követték az udvarból. A kert nem úgy néz ki, mint egy tiszta svájci közösségi tér, nem rendezett, nem decens, inkább titokzatos és izgalmas, miközben nagyon-nagyon zöld. Mindenféle növények nőnek ki a földből, erre erősít rá az a kis buddhista sarok, amit Anna alakított ki, és ami csodálatosan rímel a kerti kápolnára, ahol rendszeresek az imaórák. 

Ha kicsit felnézel, észreveszed persze a környék sajátosságaiból fakadó tűzfalat:

De ez is csak növelik a kontrasztot, még szerethetőbbé válik tőle ez az elvarázsolt kert a város belsejében.

Az összes kép a galériában:

Én nem is értem, hogy A tenger dala miért nem kapott nagyobb visszhangot itthon. Ez egy fokozhatatlanul szép mese, gyönyörű kivitelezéssel, fantasztikus történettel és szimbólumokkal. Mestermunka minden egyes képkockája, ráadásul magyar kötődés is fellelhető.

Pedig ez egy igazi ír mese.

Saoirse és bátyja, Ben egy kis szigeten élnek apjukkal, miután anyjuk a lány születése után eltűnt a tengerben. Apjuk fájdalmában beleegyezik, hogy nagyanyjuk elvigye a gyerekeket, ő maga pedig szomorúságába merülve él tovább a világítótorony alatti házban. A gyerekek lassan rájönnek, hogy Saoirse egy fókatündér, akinek feltétlenül szüksége van a szigeten hagyott kabátra a túléléshez, ezért felkerekednek, hogy visszaszerezzék, miközben a bagolyboszorkány Macha veszi őket üldözőbe.

A látványt nem is tudom leírni, csodálatos. A szereplők kétdimenziósak, személyiségükhöz illő, elnagyolt vonalakkal, a háttérben pedig festett felületek teszik műalkotássá az egész rajzfilmet. És ahogy Wes Anderson filmjeiben, itt is hihetetlen részletesen kidolgozott minden szeglet, egyrészt hogy a képzeletet minél jobban megragadják a színek és a formák, másrészt hogy egy rakás rejtett utalást rejtsenek el a vászon különböző részein. A rendező-producer-írónak, Tomm Moore-nak egyébként nagy példaképe Anderson, a hasonlóság tehát nem véletlen. Nézzétek csak meg ezt a két képet:

A szereplők mozgása az első percben eszembe juttatta a Magyar Népmesék figuráit. És ez sem véletlen: Tomm Moore-nak ez a második nagy animációs filmje, az elsőt, a Kells titkának nagy részét a Kecskemétfilm Kft.-nél készítették - ugyanitt készült a Magyar Népmesék is, ami megihlette a rendezőt (erről bővebben itt lehet olvasni). A történet ugyan ír, a szárazföldön embertestet öltő fókatündérek (Selkie-k) az ír mitológia részei, de számtalan más forrásból is táplálkozik Moore világa. Többek között a magyar mesékből, sok más kelet-európai és ír történetből, valamint saját emlékeiből. Saoirse és Ben kapcsolata hasonlít a rendező-író és lánytestvére sorsára.

Olyan a mese, mintha fognánk a legjobb Hayao Miyazaki film, mondjuk a Chihiro szellemországban ritmusát, áthelyeznénk az egészet Európába, a szimbólumrendszert is az itteni meséken felnőtt emberekhez igazítanánk, és az egészet átgereblyéznénk Wes Anderson tüchtig kis Holdfény Királyság seprűjével. Mindez alá fantasztikusan szép animációkat és gyönyörű zenéket pakolnánk.

Tényleg, a zene. Meditálsz másfél órán keresztül. Az anya éneke, az öt hangból álló dallam annyira erős, hogy a fejedben visszahangzik még napokkal később is.

Az animációs film egyébként rengeteg díjat nyert, és Oscarra is jelölték. Az érdekes ebben csak az, hogy mindössze 5,5 millió euróból készült. A rendező elmondta egy interjúban, hogy a The Hollywood Reporter alacsony költségvetésű animációi között a következő legolcsóbb film a The Book of Life volt, amihez 50 millió dollár (44,4 millió euró) kellett.

Nem kell sok pénz ahhoz, hogy műalkotást hozz létre.

Szóval én azt javaslom, hogy hétvégén nézze meg ezt a mesét mindenki, akinek a fentiek felkeltették az érdeklődését. Felemelő élmény lesz, ígérem. A Művészben pénteken 18:45-kor, szombaton és vasárnap a Tabánban, a Toldiban és az Urniában is játsszák, összesen öt alkalommal. Itt lehet megnézni az időpontokat.