A módszer: tök véletlenszerűen bemész az első helyre, ami szimpatikus, és elkezdesz beszélgetni azokkal, akiket ott találsz. Ez a hely nálunk a Gross Arnold Galéria és Kávézó volt (tudjátok, szinte bármit be lehet illeszteni az “… és kávézó” elé Budapesten), nagy szerencsénkre, hiszen itt koncentrálódott mindaz, amiért szeretni lehet a Bartókot. A helyet a két éve elhunyt Gross Arnold Kossuth- és Munkácsy-díjas grafikus, festőművész alapította, nem sokkal a halála előtt, hogy legyen egy hely, ahol láthatóak a munkái, és életének legbecsesebb tárgyai. Teljes mértékben kávézóként rendezték be, itt-ott megtörve vitrinekkel. Érződik, hogy a kis helyre felfoghatatlanul sok emléktárgyat pakoltak be, így kávézás közben le sem ülünk, inkább nézelődünk, mielőtt az utcára pakolt székeken is elkezdjük süttetni az arcunkat. Egy kis kiállítás, egy kis exkluzivitás, egy kis vendéglátás, és véletlenül itt ült a Godot Galéria egyik képviselője is, látszólag barátnői minőségben.

Kísérleti installáció, egy Gross Arnold mű és egy lámpavezeték találkozása:

Úgyhogy nagyon igyekeztünk felvenni a ritmust, amikor Gross Arnold kiállított kisvasútjai, ásványgyűjteménye és mellesleg művei között, kávét szürcsölve ezt a kérdést szegezték nekünk: “esetleg érdekel titeket néhány kiállított tyúk is?”

Hogy micsoda?

A hölggyel egyébként később is összefutottunk a nap során, ahogy rollerezett egyik helyszínről a másikra. Egyáltalán, egész nap úgy éreztük magunkat, mint egy házibulin: ismerős arcokkal futsz össze egész nap, hiszen az utca él, az itt dolgozók és lakók kellően kis közösséget alkotnak, így a “átszaladok ide szembe” kifejezést nem egyszer hallottuk a nap során.

Aki látta, hogy forgatunk, odajött hozzánk, hogy mit érdemes megnézni, így jutottunk el a gyermekbirodalmakban gazdag Pagony könyvesbolt (…ésháttermészetesen Kávézó) látogatásából egy nemezkiállításra, a Kiss Áron Magyar Játék Társaság szuterén helyiségébe, ahol az elnöknő Dr. Györgyi Erzsébet játékszobra épp annyira volt megnyugtató, mint amennyire a bejárat előtt kihívó, kissé perverz pózban ücsörgő majom meglepő.

Egyszercsak megpillantottuk az utcán Dr. Gács Jánost, a szabadalmi hivatal főtanácsosát, aki önmaga egy jelenség akkor is, ha nem a Bartók Béla út van mögötte. Láttuk, hogy bemegy egy különös, hatalmas türkiz körrel díszített bejáraton, úgyhogy miután beugrottunk egy bagelre a *héten még megírom hol kajálhattok* helyre, utánaeredtünk. De lekéstünk, a recepción közölték, hogy már nincs ott.

“Rendszeres vendégünk, de már elment” - mondták a mozipénztárra emlékeztető pult mögül, ami mellett egy ütött-kopott zongora állt. Lenyomtam egy cédúrt, de valami mást kaptam - csak dísznek van tehát.

A B32 nevű hely egy művészeti központ. Van itt több kiállítás - ezeket gyorsan meg is néztük -, valamint egy színházi tér, ahol jelenlegi is épp egy díszletet építettek fel, a Díszítők című előadáshoz, aminek egyébként színházi díszítők a szereplői, és a díszítők saját helységében játszódik. “Nem szabad felmenni a színpadra, minden milliméter pontosan van beállítva” - mondja nekünk a hölgy, aki körbevezetett minket. Tehát ilyen, amikor a díszítők egy saját magukról szóló előadásnál segédkeznek, a saját életüket mutatják be a színpadon - gondoltam. A középre levetett kanapé a szószék, a falon lévő meztelen hölgyes naptár a oltáriszentség, az összevissza dobált eszközök pedig Krisztus teste.

Egyébként tegnapelőtt 19 órakor volt itt, ebben a teremben David Bowie zenehallgatás. Felteték a The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars album bakelitjét, beizzították a szuper hangfalakat, babzsákfoteleket dobálnak szét, és mindenki átadhatja magát azoknak a hangoknak, amiknek az otthoni hifin ritkán adhatja át magát. A Fülesbagoly blog szerzője beszélgetett előtte, utána Prieger Zsolt zenésszel, elemezték a Bowie jelenséget, de a legjobb tényleg a közös albumhallgatás volt, a tizenegy dal úgy tűnt, néhány perc alatt elfogyott, a hangrendszer és a bakelit-lejátszó miatt pedig úgy éreztem, sosem fogy ki a szufla a lehetőségekből, hiába szól nagyon sok hangszer egyszerre a dalban, végre nem zanzásodik össze a hang, külön értelmezhető marad a gitár, a zongora, a dob és a többi. Szeánsz volt. Április 19-én a Nevermind album szól majd a Nirvanától. Arra is lehet még jelentkezni, ingyenes.

Az egyik sarkon a K.A.S. Galériába is beugrunk. Nagy Gábor György kiállítása látható itt, Elszakadás címmel. A művész fiai 2015 szeptemberében hagyták el az országot, azóta Stockholmban élnek. “Igazából kicsit meghaltam.” - írja a művész. Azóta készíti ezeket a képeket, ami a Panthenon és más római templomok kupoláját láthatjuk, amint elhúz felettük egy utasszállító gép. Szomorú kiállítás, a szomorúan aktuális tragédiák egyikével.

Végül csak eljutottunk a tyúkokig is. A túránk elején ajánlották ugye, hogy élőállatok tekintetében keressük meg a Godot galériát, ami a Moha kávézó első emeletén található. Itt láthatóak Bukta Imre festményei, köztük az Apám romantikája eladó című is. Falusi témájú képeket láthatunk mindenfelé, meg élő tyúkokat egy felhőkarcolóra hasonlítani akaró ólban. “Megfigyelhetjük, hogy a tyúkok tojógépként működő biorobotok vagy ugyanúgy két lábon járó érző lények, mint mi emberek? Esetleg 3D-ben sétáló műtárgyak? Előnevelt csirkemellek, nyers, totyogó rántott csirkecombok?” - teszi fel a kérdést az installáció készítője. “Bio tojást tojnak-e Budapesten vagy bérház panel elemeket? Döntsék el a tyúkok, hogy a kipufogógáz a jobb vagy a pillepalack égetésből származó jó falusi korom?“ - folytatja, teljesen összezavarva minket.

Végül a Zipernowsky Tudományok és Művészetek Házában is kikötöttünk, ahol a terem egyik felében mindig tudományos, a másikban művészeti kiállításnak adnak otthont, kéthavonta változtatva a témát. Ókori mosógépek, őskori zuhanyzók váltakoznak a fejünkben a dizájnos faliórákkal és dizájnosan szétszabdalt könyvekkel. Odafent a galérián pedig gyerekeknek készített foglalkoztató tér is található, játékokkal, és tudományos kísérletekre alkalmas eszközökkel. Látszik, hogy rendszeresen jönnek ide csoportok, akiknek előadást tart a tudomány és/vagy művészet egy jeles képviselője. “Mert mennyire közel van a két terület egymáshoz” - állítja a kiállítást őrző hölgy. És tényleg (bár ez a kiállításból egyáltalán nem derül ki).

Új sorozat indul a blogon, ami valójában sorozatok sorozata. Csabával rendszeresen összedugjuk a fejünket, és kitaláljuk, Budapest mely részét szeretnénk behatóan felfedezni. Itt már nem arról van szó, hogy elmegyünk egy vagy két helyre valahol a városban, amik nemrég nyíltak. 

Az új kalandozás arról szól, hogy szinte MINDEN ajtón bemegyünk, minden ablakon benézünk, egy adott területen belül. 

Így kapunk teljes képet egy adott utca, tér vagy környék hangulatáról, életéről, izgalmas helyszíneiről. És persze: az emberekről, akikkel ott találkozunk. Egyes helyek kapnak majd külön posztot, másokat csak megemlítünk, attól függően, milyen benyomást tettek ránk. Csaba pedig egy videót vág össze az élményekről, ami átadja a napunk hangulatát, a Tavasz a Bartókon sorozat nyitóvideóját például itt láthattátok.

Csaba a videóban csak “Ádám törvényeként” hivatkozik rá, ami inkább Budapest törvénye: ha cél nélkül, de nyitott szemmel vágsz neki a városnak, és elfogadod az eléd táruló lehetőségeket, nem telik el fél óra, és eszméletlen különleges helyeken találod magad, izgalmas emberek között (a könyvünkben egy egész fejezet - Szerda - foglalkozik kizárólag ezzel a kérdéssel).

Ezt az elméletet is teszteljük.

Azért választottuk a Bartók Béla út Móricz Zsigmond körtérig tartó szakaszát első állomásnak, mert elég izgalmas változások mentek végbe itt az utóbbi években. Én kábé tíz évvel ezelőtt jártam itt sokat, a kerületben laktam, és a Bartók irodaházban dolgoztam három évig. És annak ellenére, hogy maga az utca látképe nagyjából megegyezett a mostanival, mégis egészen más hangulatban telt végigsétálni a Móricz Zsigmond körtér - Szent Gellért tér távot egy tavaszi délelőtt. 

Két dolog változott. Az üzlethelyiségek és az emberek.

A címben Montmartre-ot emlegettem, ami a századforduló környékén a világ legmenőbb bohémnegyede volt, egy rakás művész, festő élt és szórakozott a párizsi dombon, az akkor született legendákat a mai napig emlegetjük. A Bartók Béla út sem a mulatók számában, sem az éjszakai élet hevességében nem képes megközelíteni ezt a kihívást, egyvalamiben azonban mégis: a művészet megvetette itt a lábát, és ha az eddigi trendek folytatódnak, a galériák, művészeti központok és irodalmi kávézók teljesen átvehetik itt az uralmat. Ez lehetne Budapest művészsétánya, a szó nem-balatoni-arcképfestő-és-tetkóművész-vagyok értelmében.

A Kult11 Egyesület a Fővárosi Önkormányzattal karöltve pedig néhány éve erősen megtámogatta ezt a folyamatot: ide csalogattak egy rakás galériát, művészettel foglalkozó helyet, és évről évre szerveznek egy ötletes fesztivált, ahol örökbe fogadhatunk egy kiskertet, rendelhetünk a kávé mellé novellát, vagy nézhetjük, ahogy művészek épp alkotnak pillanatnyi hangulatuknak megfelelően. De egész évben vannak itt programok, itt lehet látni, épp milyen kiállítások, beszélgetések, bortesztek várnak ránk a környéken.

Ennek megfelelően az utcán sétáló emberek képe hihetetlenül vegyes. Találkoztunk itt amerikai milliomosnak látszó idős uraktól kezdve lógónadrágos rasztákig mindenféle egyéniséggel az ott töltött öt óra alatt. A szivárvány színeibe öltözött hatvanas hippi hölgy, egy srác az 1989-es Deutsch Tamásnak öltözve (mínusz 20 kiló), népviseletbe öltözött asszony, az egyik galéria vezetője - akivel a túránk elején ismerkedtünk össze - később rolleren fékezett be mellettünk. Ezt el is neveztem magamban a Bartók Béla út hivatalos járgányának. 

Egyébként ez is mennyire különböző: az egyik galéria vezetője egy harmincnak is alig kinéző, nyílt tekintetű, mosolygós lány, míg alig valamivel távolabb már a nemezbabákat mutogatja nekünk egy idős hölgy, aki az egyesület alapítóját szintén egy nemezbábún mutatja meg:

Az utcán is így keverednek korok, ruhák, stílusok, amit nagyon ritkán láttunk, az az átlagos budapesti, átlagos ruhában. Mindenki önkifejező. Mindenki meg szeretné mutatni, ki ő. Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy ha kilép az utcára, azért valami egyediséget kell oda vinnie. Akkor is, ha történetesen nem művész, sőt még csak műkedvelő sem: ilyen sok kilengést a társadalmi “normális”-tól már rég láttam. És jó volt látni. A változatosság gyönyörködtet, bár tudom, hogy ebben sokan nem értenek velem egyet. 

De nem kell. Akinek a folyton ismétlődő állandóság a vágya, annak is meg kell hagyni a lehetőséget erre. Egyedül egy szabályt kell ebben a játékban betartani: én nem kérhetem a másikat, hogy legyen változatos. Ő pedig nem kérhet engem, hogy legyek állandó. És akkor mindenkinek megfelel.