Új sorozat indul a blogon, ami valójában sorozatok sorozata. Csabával rendszeresen összedugjuk a fejünket, és kitaláljuk, Budapest mely részét szeretnénk behatóan felfedezni. Itt már nem arról van szó, hogy elmegyünk egy vagy két helyre valahol a városban, amik nemrég nyíltak. 

Az új kalandozás arról szól, hogy szinte MINDEN ajtón bemegyünk, minden ablakon benézünk, egy adott területen belül. 

Így kapunk teljes képet egy adott utca, tér vagy környék hangulatáról, életéről, izgalmas helyszíneiről. És persze: az emberekről, akikkel ott találkozunk. Egyes helyek kapnak majd külön posztot, másokat csak megemlítünk, attól függően, milyen benyomást tettek ránk. Csaba pedig egy videót vág össze az élményekről, ami átadja a napunk hangulatát, a Tavasz a Bartókon sorozat nyitóvideóját például itt láthattátok.

Csaba a videóban csak “Ádám törvényeként” hivatkozik rá, ami inkább Budapest törvénye: ha cél nélkül, de nyitott szemmel vágsz neki a városnak, és elfogadod az eléd táruló lehetőségeket, nem telik el fél óra, és eszméletlen különleges helyeken találod magad, izgalmas emberek között (a könyvünkben egy egész fejezet - Szerda - foglalkozik kizárólag ezzel a kérdéssel).

Ezt az elméletet is teszteljük.

Azért választottuk a Bartók Béla út Móricz Zsigmond körtérig tartó szakaszát első állomásnak, mert elég izgalmas változások mentek végbe itt az utóbbi években. Én kábé tíz évvel ezelőtt jártam itt sokat, a kerületben laktam, és a Bartók irodaházban dolgoztam három évig. És annak ellenére, hogy maga az utca látképe nagyjából megegyezett a mostanival, mégis egészen más hangulatban telt végigsétálni a Móricz Zsigmond körtér - Szent Gellért tér távot egy tavaszi délelőtt. 

Két dolog változott. Az üzlethelyiségek és az emberek.

A címben Montmartre-ot emlegettem, ami a századforduló környékén a világ legmenőbb bohémnegyede volt, egy rakás művész, festő élt és szórakozott a párizsi dombon, az akkor született legendákat a mai napig emlegetjük. A Bartók Béla út sem a mulatók számában, sem az éjszakai élet hevességében nem képes megközelíteni ezt a kihívást, egyvalamiben azonban mégis: a művészet megvetette itt a lábát, és ha az eddigi trendek folytatódnak, a galériák, művészeti központok és irodalmi kávézók teljesen átvehetik itt az uralmat. Ez lehetne Budapest művészsétánya, a szó nem-balatoni-arcképfestő-és-tetkóművész-vagyok értelmében.

A Kult11 Egyesület a Fővárosi Önkormányzattal karöltve pedig néhány éve erősen megtámogatta ezt a folyamatot: ide csalogattak egy rakás galériát, művészettel foglalkozó helyet, és évről évre szerveznek egy ötletes fesztivált, ahol örökbe fogadhatunk egy kiskertet, rendelhetünk a kávé mellé novellát, vagy nézhetjük, ahogy művészek épp alkotnak pillanatnyi hangulatuknak megfelelően. De egész évben vannak itt programok, itt lehet látni, épp milyen kiállítások, beszélgetések, bortesztek várnak ránk a környéken.

Ennek megfelelően az utcán sétáló emberek képe hihetetlenül vegyes. Találkoztunk itt amerikai milliomosnak látszó idős uraktól kezdve lógónadrágos rasztákig mindenféle egyéniséggel az ott töltött öt óra alatt. A szivárvány színeibe öltözött hatvanas hippi hölgy, egy srác az 1989-es Deutsch Tamásnak öltözve (mínusz 20 kiló), népviseletbe öltözött asszony, az egyik galéria vezetője - akivel a túránk elején ismerkedtünk össze - később rolleren fékezett be mellettünk. Ezt el is neveztem magamban a Bartók Béla út hivatalos járgányának. 

Egyébként ez is mennyire különböző: az egyik galéria vezetője egy harmincnak is alig kinéző, nyílt tekintetű, mosolygós lány, míg alig valamivel távolabb már a nemezbabákat mutogatja nekünk egy idős hölgy, aki az egyesület alapítóját szintén egy nemezbábún mutatja meg:

Az utcán is így keverednek korok, ruhák, stílusok, amit nagyon ritkán láttunk, az az átlagos budapesti, átlagos ruhában. Mindenki önkifejező. Mindenki meg szeretné mutatni, ki ő. Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy ha kilép az utcára, azért valami egyediséget kell oda vinnie. Akkor is, ha történetesen nem művész, sőt még csak műkedvelő sem: ilyen sok kilengést a társadalmi “normális”-tól már rég láttam. És jó volt látni. A változatosság gyönyörködtet, bár tudom, hogy ebben sokan nem értenek velem egyet. 

De nem kell. Akinek a folyton ismétlődő állandóság a vágya, annak is meg kell hagyni a lehetőséget erre. Egyedül egy szabályt kell ebben a játékban betartani: én nem kérhetem a másikat, hogy legyen változatos. Ő pedig nem kérhet engem, hogy legyek állandó. És akkor mindenkinek megfelel.