Egészen pontosan én is ezt szerettem volna megtudni, azóta, hogy megnyílt a Mókusch a Moszkva térnél, és azért az nem most volt.
Persze elméletben tudtam, mi az a töltött bundás kenyér, sőt, ettem is már ilyet, például a Paniniben Újlipótvárosban, sőt, itthon is: fogsz két szeletet, raksz közéjük sajtot, sonkát, beleforgatod tojásba, aztán olaj.
De a Mókusch bundására azt mondták, hogy más, hogy új dimenzió, szóval múlt héten végre sikerült összehoznom ott egy alapos zabálást, rendeltem, sonkás sajtosat egy kis tejföllel, pedig kérhettem volna banános nutellást meg mascarponés gyümölcsöset is, de hát azért legyen tartása az embernek, ha bundás kenyeret eszik, és meg is kaptam ezt:
Ha jól megnézitek, egyből ki is derül, hogy ez miben más. Sok a réteg. Nem kettő, hanem három. És simán lehet, hogy tévedek, és ezek így egyszerre sültek, de azt is el tudom képzelni, hogy külön-külön és nem a közös rotyogás tartja egyben a szerkezetet, hanem a tejföl a habarcs.
A cucc mindenesetre eszeveszett jól néz ki, hihetetlenül laktató, ami a 750 forintos árral párba rakva az egyik legjobb ajánlattá teszi a piacon és finom is, bár azért jobbat tuti ettem már. Nekem kicsit vérszegény az a sonka és az a sajt, ami belekerült a bundásba, szerintem ez nem az a terep, ahol ér finomkodni, de a kritikát azon belül kell azért érteni, hogy igen, ízlett, finom, megyek még!
Ha valaki próbálta a másik kettő eretnek bundást, az írja le kommentben, hogy mit hagytam ki!
Mókusch Café Budapest, Várfok u. 30 H-P: 7-19 Sz-V: 9-17
Fogalmam sincs, hogy a szervezők örülnek-e ennek a címnek, vagyis annak, amire utal, feltételezem, hogy nem.
Viszont.
Nekem általában már akkor elmegy a kedvem a mindenféle kajálós eseményektől, amikor először hallok róluk Facebookon, és ránézek a résztvevők számára. Mert az mindig túúúl sok.
Egyszerűen semmiféle örömöt nem okoz a sorbanállás, a szabad asztalra vadászás, a kihűlő kajával a többiekre várakozás, vagy a meleg étel dacos elfogyasztása, de egyedül. Nem is nagyon járok ilyen eseményekre.
Tegnap viszont épp a Városligetben voltunk a gyerekekkel és onnan már nem volt egy extrém túra benézni a Gundel Street Food fesztiváljára, hátha alapon. És a látvány egészen megdöbbentő volt: nem nagyon láttunk bent senkit. Aztán megvettük az 500 forintos belépőt, ami szintén a még oké kategória, főleg, hogy 14 éven aluliaknak fizetni sem kell és egy percen belül ott is voltunk a Gundel árnyas fái között, ami a kellemes tavaszban tényleg szuper helyszín.
És odabent is nagyon szellős minden: kábé 7 foodtruck áll szétszórva, nem nagyon fogod vakarni a fejed, hogy mit egyél, mert egy hely van a hamburgernek, egy a rántott sajtnak, egy a palacsintának, egy az orosz kajának, egy a fagyinak, meg van még ital és kávé. Mondjuk ez nagymértékben le is egyszerűsíti a projektet.
Mi egyébként rákok, kéksajtos hamburgert ettünk, ami meglepően nagyon jó volt, ahogy a Gundel libamájas, lecsós palacsintája és a Gundel Gundel palacsintája is nyilván. Ebből mondjuk kettőt is ettünk.
De túl a kajákon a legnagyobb előnye a fesztiválnak az elhelyezkedés, mert a Gundel elegáns udvarában, kovácsolt vas székeken ücsörögve azért egészen más a buli hangulata, mint a sárban műanyag székek után kutatva.
Sosem felejtem el, ahogy a színpad elé lépve megpillantottam a magasban a gitározó és éneklő transzvesztitát, szarvasagancsban. Egy dús szőrű, olasznak látszó spanyol ugrott a lábaim elé, mint egy kutya, el akarta lopni az egyik néző táskáját, de minduntalan rászólt a gazdája, egy kétméteres svéd.
És akkor még le sem ültem a székemre, az előadás előtt voltunk.
Imádom az újcirkuszt. Írtam már róla sokat, miért. A régi vándorcirkuszok romantikáját nem az előadásokban, hanem az életmódban kell keresni, két műsor között. Az újcirkusz ennél már több: szabadon választhatja meg, hogy látványos show-kkal értelmezi újra a műfajt, mondanivalót, sztorit álmodik egy-egy előadás mögé, brutálisan őszinte kitárulkozással teszi szerethetővé magukat a cirkuszosokat, vagy zenével, esetleg egyéb művészeti eszközökkel segíti meg az előadást.
Mindegyik megoldás egyetért abban, hogy a cirkusz többről szól, mint mutatványok egymásutánja. Kell valami, ami a mutatványoknak értelmet ad, a közönségnek pedig színházélményt nyújt. Nem cirkuszélményt.
Eldöntheti mindenki, melyik tetszik neki inkább. A látvány és a dramaturg fejlődése többek között a Recirquel világa, ők próbálnak ezen a területen fejlődni, és szépen haladnak. De ahogy a filmes, úgy a cirkuszi ízlésem is inkább a kis költségvetésű, underground felé hajló kísérleti megoldások irányába tol. Azt szeretem, amikor a kreativitás inkább a műfajok egyesítésében, kísérletezésben fejeződik ki, amikor valaki olyat alkot, amit más nem tudna.
Ilyen élmény volt nekem a Cirkus Cirkör Undermän előadása. És ilyen volt az All Genius Are Idiots is, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik előadása, a Svalbard, vagyis a Négy Emberi Állat agyszüleménye. Ők a stockholmi tánc- és cirkuszművészeti egyetemen találkoztak, és rögtön tudták, hogy együtt kell továbbmenniük. Így tettek.
Szóval ott énekel egy szál gitárral a nőnek öltözött férfi, szarvasaganccsal. Odalent hülyéskednek a többiek. Aztán beindul a koreográfia: az előadás a táncelőadások szabályai szerint zajlik, mozdulatokkal zajló párbeszédekkel. Aztán minden megáll, valódi párbeszédeket látunk. Aztán egy cirkuszi mutatvány. Aztán zene. Aztán a transzvesztita odalép egy bevásárlókocsiba épített komplett DJ-szetthez, ahol a saját hangjával, hangszerekkel és repeaterekkel komplett koncertélményt ad. És a zene jó, és szívesen ülnék egy ilyen koncerten.
De ez nem koncert. Odafent a kötélen tekerednek a többiek. Idelent alsógatyában a szőrös spanyol hülyül. Akkor mi ez?
Mi a fene ez?
Nem tudom. Nem tudja senki. Egy káosz, tánc, cirkusz, koncert és mindennek a komédiája egyszerre, úgy, hogy talán egyik műfaji ág sem nő a többi fölé. A zseni és az idióta vékony határvonalának megtestesítője, ahogy az előadás nevéből is kitűnik. Nem áll össze egyetlen mondanivalóvá, de erős karakterekkel (Ben Smith alakítása transzvesztitaként például annyira erős, hogy a végén meg sem kellett mozdulnia, a tartásával volt képes kommunikálni), műfaji kísérletezéssel egy olyan egyveleget alkot, ami hihetetlenül izgalmas. És ami egymagában megindokolja, hogyan lehet Stockholmban tánc- és _cirkusz_művészeti egyetem.
Ők nem is olyan rég még ott tanultak. Mi vár erre a műfajra nemsokára? Hemzsegni fognak a fantasztikus alkotók.
Szóval aki rám hallgat, velem együtt szereti az újcirkuszt, a Müpában pedig a látványos, a Trafóban az elgondolkoztató előadásokat kutatja velem együtt.
