Most végeztem Csepella Olivér Nyugat + Zombik című képregénykönyvével, amit karácsonyra kaptam drága sógoromtól (köszönöm). És hát isteni volt. Úgyhogy ezért, és amiatt, hogy a budapesti New York kávéházban játszódik, meg egyáltalán a Nyugat költőiről szól, írok is róla egy rövidet.
Aki nem ismerte a könyv történetét, vagyis hogy Csepella Olivérnek - aki grafikusként dolgozik, illetve a Csaknekedkislány zenekar énekeseként zenél - régi álma volt a könyv, de sosem hitte, hogy bárki leszerződne rá, aztán 2014-ben pénzt gyűjtött rá az Indiegogón, ahol összejött a célösszeg kétszerese, végül három évig dolgozott a kiadványon, hogy 2017 karácsonyára kész is legyen, szóval aki mindezt a harcot nem ismeri, azt gondolhatná, hogy a zombikkal összeeresztett századfordulós költők ötlete
egy marhaság.
Na jó, nem gondolná _annyira_ rosszul, hiszen tényleg nem a sztori a képregény legfontosabb erénye. Persze az is jó: a Newyork helyén ezer éve egy táltos varázsfája állt, aki ki nem állhatja Árpád népének materialista züllését, ezért bosszút akar állni a civilizáción. Ehhez segítőkre van szüksége, ezért szerződést köt néhány kávéházi alakkal, akik segítenek neki - hogy kik ők, menet közben derül ki. A lényeg, hogy Babitsnak születésnapja van, ezért ajándékkal kedveskednek neki a többiek, Tóth Árpád, Karinthy és Kosztolányi - Ady mattrészegen pihenteti a fejét az asztalon - a Tükrös Szalonban.
Csakhogy a tortából egy zombinő lép elő, akit végül Karinthy lő le. De ekkorra már a földszinten is folyik a mészárlás, a kijáratokat elbarikádozták a zombik.
Ezen a ponton talán megijedtek, ha elmondom, Karinthy mit mondott abban a pillanatban, amikor lelőtte a zombitáncosnőt (aki ugye hamarosan újraéled). Mert bár eddigre az olvasó belemelegedett a képregény ütemébe, és elkezdte megismerni - és értékelni - a humorát, az én rövid bevezetőm talán kevés. Kevés arra, hogy helyén kezeljük az
Itt a borravalód, picsa
felkiáltást, pláne hogy a Micimackó fordítójának szájából halljuk.
Pedig a képregény tényleg nem alpári. A humora nagyon is kifinomult, és mély, hála istennek nem áll meg azon a szinten, hogy abszurd, véres, tarantinós helyzetekbe hozza a szereplőit, aztán elsüt pár idézetet a költőktől, meg a szájukba adja az életrajzuk pár ismert részletét. Oké, ez is van, csomó idézet, Kosztolányi jambusokban beszél stressz hatására, mégis
hús-vér karakterekké válnak az írók.
Egyéniségek, különös humorral, vagy épp elmeháborodással, gondoljunk csak Kosztolányi átváltozására Esti Kornéllá, vagy a hihetetlen erejű Móriczra, amint kaszabolás közben is csak azon jár a feje, hogy újabb történetet préseljen ki a mellette állókból, hogy aztán azokat a saját történeteként adja elő később.
Ady Endre… Mióta ismerlek, haldokolsz.Öt perc még belefér.
Mondja Kosztolányi Adynak, akinek a melléből kard mered ki. Ez nem főpoén, a következő buborékokban pörögnek tovább az események, de megmutatja,
mennyire komoly munka volt megismerni a költők személyiségét, kitalálni egymáshoz való viszonyukat, és menő karakterekként, friss humorral bemutatni őket.
Tudom, Csepella Olivér nem ért egyet azzal, hogy a képregénye segít a mai diákoknak közelebb kerülni az írókhoz, hiszen mint mondja is ebben a videóban, “én mászom fel a nyugatosok hátán, és nem ők az enyémen”. Mégis azt gondolom, hogy a könyv sokat segít, mert nagyon friss, kúl, így nincs olyan iskolás korosztály, aki ne izgatottan mesélne róla a többieknek. Sikerült, amit korábban elképzelhetetlennek hittem, és egy pillanatra a modern mesefigurák menőségi szintjére léptek íróink, ami ugyan egyáltalán nem segít nekünk jobban megérteni a műveiket, de ez nem baj.
Hiszen közben legközelebb, ha az órán bármelyikükről lesz szó, minden képregény-ismerő érdeklődve figyel, és felfedezi az életükben azokat a párhuzamokat, amik a képregényben is megtalálhatóak, innen pedig mehet mélyebbre, és megértheti az írók lelkének rejtettebb bugyrait is, ha van kedve. Ebben már nem segít a könyv, viszont az első lépést megtette:
felkeltette a közérdeklődést.
És ez jó.
A képeket innen nyúltam. Rohadt szívesen tennék be kockákat az én példányomból, de megálltam, mégsem szabad ingyen közzétenni a kedvenc poénjaimat. Ha ugyanis mindenki így tenne, a legjobb szerzők keresnék a legkevesebbet.