Budapest sokkal nagyobb, mint gondolnád - hirdeti a falfestmény a Kazinczy utcában. Ezen a hívószón felbuzdulva mi is megkeressük azokat a helyeket, amiket érdemes megnézni, sok kilométerre a város középpontjától. Voltunk már Mátyásföldön, Rákospalotán és a Normafán (és mondjuk a Wekerle is ide tartozik, na meg a XV. kerületi MÁV telep). Most egy olyan budapesti látványosságot nézünk meg, ami a neve alapján nem sok jót ígér, mégis fontos zsákutca volt a város fejlődésében.
Lakótelep. A név mindenkiben sok-sok, betonból vagy téglából épített, nagy házat jelent, egymáshoz közel, azonos stílussal és funkciókkal építve. 1931-ben, amikor a Napraforgó utcában nekifogtak építkezni, panel lakótelepekről még szó sem volt, de ettől függetlenül gyakorlatban is működött a "sok jó ember kis helyen is elfér" elve:
kép: Fortepan, 1934
A Napraforgó utcai kísérleti lakótelep pedig így fest:
Hívhatjuk villatelepnek is, vagy "Pasaréti úti kislakásos mintatelepnek", így azért közelebb állunk a valósághoz. A magyar Bauhaus emléke olyan váratlanul ér minket a II. kerületben, a Pasaréti úton kifelé haladva, hogy egészen ledöbbenti azt, aki felkészületlenül érkezik.
A Fővárosi Közmunkák Tanácsa egy izgalmas, szakmai alapokból kiinduló kérdést tett fel 1931-ben: lehet-e száz négyszögöles telekre különálló, kertes családi házat tervezni? Egy stuttgarti példa alapján aztán úgy gondolták, lehet, és beindult a villák építése. Szigorú megkötésekkel: 25 százalékos beépíthetőség, kettő-négyszobás házak, háromméteres telekhatártól való távolság, áttört kerítések, alacsony lábazattal. Kompakt zöldövezet.
De a lényeg nem is ez, hanem az épületekben látható apró játékok, ötletek, és az egésznek az az akkoriban sokak által meg nem értett építészeti leleményessége, kreativitása, amihez egészen más szájíz kell, mint a korábban mindent meghatározó eklektikához és neo-irányzatokhoz. Ezeket látva, a házak között sétálva úgy érezzük, egy Budapesten belüli kis faluba csöppentünk ami nem hasonlít egyik más helyre sem a városban.
Itt mindenki ismer mindenkit. Ahogy a Pasaréti út végén átsétálunk a Ördög-árok nevű kis patak felett, a túloldalon a kísérleti lakótelep első házai mellett már kívülállóknak szóló pillantásokat is kapunk.Majdnem megállítanak, hogy mit akarunk. Jöttmentnek érzem magam.
Annyira zöldövezet, hogy a járdán is nő, sokszor a házat sem látjuk tőle:
A telep közepén, a kis téren (itt minden kicsi) üldögélnek a lakók a gyerekekkel, mellettük egy nagy emléktáblán olvashatóak az egyes házszámokhoz tartozó építészek nevei. Sok helyen egyébként rosszul, de ez most mindegy.
A házaknak látszólag semmi közük egymáshoz, csak a közös cél és funkció egyesíti őket. A belső például mindegyikben hasonló: általában a földszinten nappali, ebédlő, konyha, az emeleten a hálószobák fürdővel.
Kiérve a másik oldalon megint megpillantjuk az Ördög-árkot:
Ez egyébként nem mindig volt ilyen jelentéktelen: Buda szennyvizének nagy részét befogadta, itt folyt át 50 ezer köbméter szmötyi a Duna felé, majd csak úgy, bele. Ennek egyébként a csepeli Központi Szennyvíztisztító Telep vetett véget, köszönjük, Központi Szennyvíztisztító Telep.
Tovább sétálhatunk balra a zuhatag soron, majd a dombok felé, a Cirok utcán a Battai út és a Csévi utca felé. Itt is lehet látni fantasztikus épületeket és kilátásokat, bár egész más a hangulat a teleptől akár csak két méternyire, mint a Napraforgó utcai, 83 évesen is modernnek ható rezervátumban.
Ilyen szép például a villamosmegálló, ami sajnos egyben lakásként is funkcionál valakinek:
Aki pedig még mindig nem fáradt el, felmászhat az Apáthy sziklára, onnan aztán lehet számolgatni a tégla-levél arányt. Na nem a tégla nyer.