Az elmúlt év tele volt remek kiállításokkal. Emlékeztek még tavaly novemberi Cézanne-ra? Vagy a januári Ueckerre? Monica Belluccira áprilisból ? (hát rá mindenki, pedig az igazából Newton volt). Schielére június végéről? Vagy a kedvencemre, a Nemzeti Galériában júliusban nyílt impresszionista tárlata? Amit egyébként november végéig meghosszabbítottak, ha kimaradt, még van időtök pótolni a mulasztást.

Szóval erős a felhozatal, erre most megnyílt a Caravaggiótól Canalettóig című kiállítás, ami olyan átfogó képet ad az itáliai barokk és rokokó festészetről, amihez hasonló évtizedek óta nem volt sehol a világban. Vagy máshogy: összesen kilenc Caravaggio van a kiállításon, ami a szervezésben résztvevő olaszok szerint a szállítható, vendégkiállításon bemutatható összes Caravaggio közel harmada. Sok hasonlót tehát nem láthattál, és valószínűleg nem is fogsz.

De vegyük a számokat: száz mester száznegyven képét szedték össze, ezek 11 ország 67 gyűjteményéből érkezett Budapestre, képzelhetitek, hányszor kellett telefonálni, amíg kötélnek állt a londoni National Gallery, a párizsi Louvre, a madridi Prado a firenzei Uffizi és a többiek. Az egész világból idehozták a barokkot.

Ami tény, hogy ma már kevésbé felkavaró, mint egy impresszionista kiállítás, legalábbis elsőre. Egy Monet-kép vagy egy Cézanne ma sem tűnik unalmasnak, ezekhez képest egy pufók angyal minimum elkoptatott, sőt, akár vicces.

De hogy lássátok, mennyire nem csak a mókáról és a kacagásról szólt a barokk, készítettem nektek egy kedves kis összeállítást a kiállítás egyik visszatérő motívumáról:

Mázli, hogy a 17. századi festők olyan szívesen nyúltak a bibliai témákhoz, ugye? De nemcsak azok a képek izgalmasak, amiken valaki fej nélkül szaladgál, mert ha kicsit elmélyülsz a munkákban, és a barokkot nem magától értetődő, öröktől létező korszaknak, hanem a mai látásmódunkat meghatározó újítások sorozatának képzeled el, máris élvezni kezded a kiállítást. Mindenekelőtt persze Caravaggiót, aki korábban nem ismert módon dolgozta fel az bejáratott témákat. Drámai módon megvilágított alakok, szokatlan allegóriák jellemezték két verekedés között, és olyan forradalmi gondolatok, amik még az egyháznál is kiverték a biztosítékot. Híres sztori: Szent Mátét egyszer analfabéta parasztnak ábrázolta, rá is szóltak, hogy térjen vissza a hivatalos kánonhoz, így egymás után kétszer is megfestette ugyanazt a képet (mondjuk az ilyesmi megesett akkoriban)

De élete végéig kísérletezett, még akkor is, amikor egy becsületsértés, meg egy váratlan gyilkosság miatt délre kellett vándorolnia, majd amikor Máltából is szöknie kellett, mert összeverte az őt befogadó lovagrend egyik tagját, végül Szicílián érték utol üldözői, ahol megint volt egy verekedés, aztán jött a pápai kegyelem, aminek a hírére Rómába indult, de menet közben letartóztatták, maláriás is lett, majd teljesen elhagyatva meghalt a tengerparton nem sokkal azelőtt, hogy a kegyelmet bizonyító dokumentumok megérkeztek volna a helyőrséghez. Izgalmas, tragikus élet, amiből rengeteg csodás festmény született, és ezek közül kilenc megnézhető a Szépművészetiben.

De van ott persze más is: Baglione, Caravaggio egyik legádázabb ellenségének a képe most békésen pihen a kiállításon. Ott van a kor egyik leghíresebb női festője, Artemisia Gentileschi is, aki Jáhel és Sisera kicsit sem romantikus jelenetéhez a saját és a szeretője arcképét használta fel: ezek után kábé olyan nyugalommal bújtam volna vele ágyba, mint Sharon Stone-nal az Elemi ösztönben:

Ott van Guido Reni csodálatos és hatalmas képe, az Atalanté és Hippomenész:

A fél Rómát felépítő és megfaragó Bernini újszerű, hátteret és attribútumokat mellőző önarcképe:

A Kék Farmervásznak Mesterének egyik festménye (tudtátok, hogy már a 16. században is létezett a farmer, ami ráadásul az angol nevét, a jeanst, Genova nevének egyszerűsítéséből nyerte?), és van egy rakás Canaletto is, amik közül a legizgalmasabb talán az a két Bellotto, ami nem is igazi Canaletto, hiszen a fickó csak a nagy festő unokaöccse volt, de aki olyan sikeres volt Németországban, hogy ott például sokáig őt azonosították a Canaletto-névvel (két kiállított képe egész évben megnézhető a Szépművészetiben)

Óriási kiállításról van tehát szó, amit rengeteg munkával és türelemmel raktak össze a kurátorok, és amilyen ritkán van nemcsak Budapesten, de még a világon is. Nehéz, küzdős, a Nemzeti Galéria kiállítása sokkal könnyebben emészthető, de ha van három szabad órád, ne hagyd ki, mert óriási élmény.