Impresszionistákat nézegetni, különösen nyáron, főleg a várban, remek szórakozás. Felérsz a Nemzeti Galéria elé, esélyes, hogy kék az ég, minden tele van turistákkal, szóval eleve jó kedvvel lépsz be az intézménybe, aztán megveszed 3200-ért a jegyet, amit ekkor talán még túlzásnak érzel, három órával később viszont, amikor elhagyod a kiállítást, már tulajdonképpen inkább olcsónak.

Mert bent annyi jó képet látsz annyi sztárfestőtől, hogy magad is meglepődsz: van ugyan sajtója a kiállításnak, de elég gyér, hirdetik ugyan itt-ott, de nincs az arcodba tolva, hogy itt a festészet egyik legszerethetőbb korszakának a legnagyobb neveit sikerült egymás mellé rendezni, intelligens és szemléletes módon.

A kurátorok (Gergely Mariann, Plesznivy Edit) ugyanis a kiállítás első kétharmadában, amíg a két irányzat a saját útját járva fejlődött, egymással szembe rendezték a magyar és a francia festők munkáit: remekül megfigyelhető, hogy nagyjából ugyanarra az útra tévedtek egymástól vagy ezer kilométerre a művészek, ugyanaz lett a témájuk, ugyanazt az érzelmi hatást próbálták elérni, de egészen más technikákkal, eszközökkel. Aztán amikor a posztimpresszionizmus korában már komoly és kimutatható hatása volt a franciáknak a magyarokra, elkezdték keverni a képeket: Cézanne, akiből számos hazai festő merített ihletet, a magyar oldalra került, Rippl-Rónai meg, aki ügyesen betagozódott a francia művészvilágba, átkerült a nemzetközi falra.

A lényeg persze, hogy itt közel száz remekművet látsz, és végig csak kapkodod a fejed a festőóriások jókedvű képei láttán. Főleg, hogy néhányat olyan állapotban látsz, amilyen legutóbb a nagyapád: Szinyei Merse Majálisát például pont most restaurálták, így eredeti állapotában tudod megnézni az évtizedekig kinevetett művész csodás festményét, amiben a nemzetközi áramlatokról leválasztva tök egyedül feltalálta a saját kis alternatív impresszionizmusát.

Miközben az egyik oldalon beleesel Pisarróból Monet-ba, Monet-ből Degas-ba, Degas-ból Renoirbe, aztán Cézanne-ba, Gauguinba, Van Gogh-ba, és nem valami leszedált, szegényes, kelet-európai kivitelben, hanem azok teljes pompájában, a másik oldalon remek összefoglalókat látsz a szolnoki és a nagybányai művésztelepekről, arról, hogy a magyarok - Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Ferenczy, Mednyánszky, Mészöly - hogyan ragadták meg a fények és színek segítségével a magyar vidék kollektivizálás előtti hangulatát: olyan remekműveket láthatsz itt dinnyét evő fiúkról, a tikkasztó nyári hőségben szikrázó magyar parasztfalvakról, vagy akárcsak egy napos délelőttről, hogy azonnal el akarsz utazni ebbe a korba, ott akarsz lenni, velük akarsz napozgatni.

Aztán rájössz, hogy odakint most a város fölött pont ilyenek a fények, hogy szikrázó napsütés van Budapesten is, valamivel kevesebb zölddel, de a parkokban tele hasonló életképekkel, ám ezt csak körülbelül három órával azután tudod ellenőrizni, hogy beléptél a Nemzeti Galériába, annyira érdekes és tartalmas a kiállítás. Semmiképp se egyórás programra készülj.

Kár, hogy nem újítják fel gyakrabban a jeruzsálemi Izrael Múzeumot, akkor többször lehetne ilyen kiállítás Budapesten.