“Egy gyerek szemével, és a majd ott élők szemével kell ránéznünk a tervekre. Istent játszunk” - mondta Emile Aillaund építész, aki egy 1969-es archív felvételen a párizsi Cité des Courtillières lakótelep panelházait tologatja egy terepasztalon. Itt egy kis tér, amott befordul a házak vonala. 

Amikor a Budapesti Építészeti Filmnapokat ajánlottam néhány hete itt a blogon, azt írtam, hogy a városban, az épületekben élő ember lesz az egyik fő témája - ahogy egyébként a blog is ezzel foglalkozik.

Hogy ennek mi a jelentősége? A Betontörténetek című dokumentumfilmben a panellakások építői szólaltak meg - ott hangzott el a poszt indító idézete is. Istent játszik az építész, hiszen amit ott leragaszt, a valóságban sok száz tonnányi betonból kötik hozzá a földhöz, és generációk élnek majd benne. Azt, hogy hogyan teszik majd ezt, mennyire élvezik a lakóhelyüket, milyen benyomások érik őket majd az évtizedek során, amikor ezredszer is rámerednek ugyanarra a falfelületre: az építész kezében emberi sorsok vannak. 

A filmnapok kínálatából kifejezetten azokat az alkotásokat néztem meg, amik erre reflektálnak. Hogy mennyire sikerült ez a feladat, a "sorscsinálás" az egyes koroknak, alkotóknak. Hogy miként élnek az emberek a falak mögött - ezeket a titkokat általában csak az láthatja meg, aki szintén ott él. A Betontörténetekben panellakások építését, megítélését mutatják be, a Finoman átalakított lakóházban egy korábban már pusztításra ítélt lakóházat alakítanak át teljesen, a 25Bis című filmben egy elegáns, Eiffel-torony közeli lakóépület otthonaiba kapunk bepillantást a gondnok segítségével, míg a Formák az élet vonatkozásában - A bécsi Werkbundsiedlungban egy különleges lakótelep életét kísérhetjük figyelemmel.

“Lakni valahol több, mint hogy fedél van a fejed felett, élvezni kell az életet. Például itt van a sarki kocsma…” - hangzik a hatvanas évekbeli deutsche érvelés a panel lakótelepek mellett, egy ott élő szájából. A film bemutatja, hogyan gondolkoztak ezekről a lakótelepekről az akkori építészek, ott élők, és az alkotóművészek. Láthatunk részleteket propaganda-interjúkból, szovjet panel-balettekből, ahol a fiatal pár ragyogó szemmel piruettezi végig a szobákat, és persze friss beszélgetésekben is megismerhetjük, mit gondolnak ma a panelről az ott lakók.

Az egész jelenséget a volt szocialista blokkal azonosítjuk, ám a dokumentumfilm gyorsan rávilágít, hogy a házgyár, az előre elkészített elemek gyors összerakása francia találmány, és ott ugyanúgy ünnepelték ezt a felfedezést, mint nálunk a hatvanas években. Tíz munkás két lakást összerak egy nap alatt, negyven panelből - szólt az állítás, ami tényleg fantasztikus teljesítmény. Egy csehszlovák építész egyenesen azt állítja, hogy szerinte ma a legideálisabb lakóhely egy külvárosi panel, hiszen az ott élő egyformán közel vannak a városhoz és a természethez. De azért az ő szíve is belefacsarodott volna azokba a felvételekbe, amik a cseh Most városában készültek. 1967 és 1982 között az óvárost teljesen lerombolták az alatta található barnakőszén miatt. De nem akármilyen városról van szó: úgy képzeljétek, mintha Erzsébetvárost robbantanák darabokra.

Hogy ez legyen belőle végül, egy újváros, kicsit odébb:

Nem felejtem el, ahogy egy bácsi a kamerának próbálja mutatni, hol volt a templom, meg a házuk, de a pusztába nézelődve sehogy sem jut eszébe.

Külön említést kap a filmben egy berlini lakótelep, amit egy mai idegenvezető “luxus” felszereltségűnek állít be (bekukkantva látjuk, hogy ez egyáltalán nem állja meg a helyét), és ami Hitler öngyilkosságának helyszínére, az egykori Führerbunker romjaira épült. És Angela Merkel is lakott ott már életében valamikor.

A Finoman átalakított lakóház című film egy Alcatrazként elhíresült párizsi lakótorony nagyszabású átalakítását kíséri figyelemmel, az ott lakók szemével. Köztük is különösképp egy nagyhangú és folyamatosan kiabálva panaszkodó idős nénit követve, akinek semmi sem tetszik, és akiből láthatóan minden háztömbbe jut legalább egy, járjunk bárhol a világban.

A felújítás eléggé nagyszabású: minden más helyre kerül, a felvonó egyes lakások konyháját vágja ketté, falak tűnnek el, és bukkannak fel máshol, de ami a legfontosabb: egy különálló, saját lábakon nyugvó balkont alakítanak ki a lakások köré, így ahol eddig az ablak volt, ott a télikert bejárata lesz.

Így minden lakónak sokkal nagyobb lesz a rendelkezésre álló tere, ami az apró lakásokban igencsak jól jön. Az egyik lakó, aki visszatér a régi lakásába, éppolyan tanácstalanul néz körbe, mint Most városának lakója a Betontörténetekben, ahogyan a régi házakat keresi. Sehogy sem tudja már, hol is volt a hálószoba, és hol a konyha.

A filmben is szembesülünk persze azzal, amivel az Én Menő Lakásom projekt kapcsán is folyton belefutunk: ha valami egy két hónapos projektnek indul, 4-6 hónapig is eltarthat a kivitelezés, a nem várt csúszások, és a feltárás során a szekrényből kieső csontvázak miatt. És a felújítás alatt mindenki ideges, feszült, elmondja százszor, milyen szarul megy minden, és azt gondolja, hogy az építők nem végzik jól a dolgukat. Aztán, amikor minden kész, beköltöznek, és eltelik egy kis idő rájönnek arra, amire mindenki, aki felújításba kezd:

ennek az egésznek így kellett lennie, ez egyszerűen nem tud másként menni.

Az életterünk feltúrása, a munkások hanyagsága, hibái, de végül a megoldások megkeresése és készre vitele hosszadalmas és nehéz folyamat, de utána jó esetben mindenki rájön, hogy ez máshogy nem megy. Persze van, aki élete végéig azt gondolja, hogy csak neki nem volt mázlija.

A bécsi Werkbundsiedlung Budapesten a Napraforgó utcai kísérleti lakótelephez hasonlítható: alternatív megoldások, sok zöld, emberi léptékű méretek. Építészetileg persze nem olyan komoly, mint a budapesti, itt a panellapokba próbáltak belecsempészni életet. Sikerrel, egyébként.

Eleinte mérnökök, építészek éltek itt, mára már ez is olcsó hely lett, ahol eléggé vegyes társaság alakult ki.  

Alapvetően kiállítási céllal készült  a lakótelep, de ha már ott álltak a falak, nem bontották le, kiadták. De a környéken rossz volt a megítélése a helynek: az iskolában azzal csúfolták az ott lakó lányt, hogy nincs pénzük rendes tetőre. Ugyanis a házaknak lapostetejük volt, a gyerekek meg azt hitték, az csak a sátortető lespórolása. Az ott lakók közül van, aki imádja a helyet, egy faluként gondol rá Bécsben, mások nem annyira vannak oda érte.

A 25Bis című film egy egész más lakókörnyezetet mutat be: tehetős, arisztokrata franciák élnek a Rue Franklin 25 Bis szám alatt. 1903-ban August Perret, a 20. század egyik legbefolyásosabb francia építészének munkája nyomán épült a ház, ahol minden szinten csak egyetlen lakás található. Monsieur Catello, a gondnok kíséri be a filmeseket a házba, és rendkívül szórakoztató, ahogy a mindig izgő-mozgó ember próbál úgy tenni, mintha a kilenc lakás ellátása az egész napját felőrölné. 

“Mindjárt jön a postás” - kiált, és elrohan a kamera elől. A lépcsőházban kizárólag rohanva közlekedik, a hóna alatt vizes a pólója. Monsieur Catello egy különös alak, aki elzavarja a ház körül ólálkodó, a ház iránt érdeklődő építészhallgatókat, kivéve, ha azok történetesen csinos nők. Őket behívja egy kávéra is.

A film olyan, mintha mi is ott élnénk a házban néhány napra, és meglátnánk azt az életet, amit az ott lakók élnek. Persze nem történik sok minden a gondnok rohangálásán kívül: a lakók nyugodtak, megfontoltak, és nem engedik be a privát szférájukba túlságosan a kamerát.

Disclaimer: az Egy nap a városban a Budapesti Építészeti Filmnapok médiapartnere volt