Amikor hazahoztuk a kórházból Rozit, a lányomat, nem sok szabadidőnk maradt. Nagyjából semmi. Gondolom, ezt nem én tapasztalom egyedül, szerintem az összes elsőgyermekes anyuka és apuka megismeri a lopott percek örömét. 

Filmet nézni az első hetekben? Tökéletes képtelenségnek tűnik. Megnézni egy 3 óra 16 perces, lassú művészfilmet? Ne röhögtess.

Pedig én ezt tettem. És meg is mondom, hogyan.

Huszonháromszor álltam neki. Minden egyes alkalommal néztem nyolc és fél percet. 

A legtöbb film így nézhetetlen. Gondoljuk csak végig, mennyire képtelenség megnézni szerdán, ahogy Alvy Singer és Annie Hall teniszezik, de csak csütörtökön beszélgetnek Annie teraszán. Leia hercegnőt elrabolják hétfőn, de beletelik öt nap is, mire Luke egyáltalán elindul utána. A cselekmény szétesik, a karakterek rigolyái idegesítőek lesznek, nem jó élmény.

Na, a Téli álom nem ilyen. Azon kevés filmek egyike, amiknek kifejezetten jót tesz, ha tíz perces darabokban nézzük meg.

A török-francia-német filmdráma főszereplője Aydin, egy volt színész, aki Anatólia közepén egy sziklába vájt hotelt vezet, itt éli csendes, és látszólag eseménytelen mindennapjait. Pénze van, és egy gyönyörű felesége is, minden alkotó energiáját felemészti, hogy egy alig olvasott helyi lapba ír cikkeket. Szívesen mesélnék még a cselekményről, de nem nagyon tudok. Ott élnek ők. Beszélgetnek, egy-egy elejtett megjegyzésből vita támad. Az egyik fél próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, a másik visszanyeli az elfojtott dühét, aztán az egyik csak erőlteti, és így tovább. Az élet.

A film olyan, mint egy kukucskálónyílás mások életére. Nem a legérdekesebb sorsok ezek, de lábszagúan emberiek.

Még egy érdekesség a filmből: a főszereplőt lassan ismerjük csak meg. Ez is, pont, mint az életben. Eleinte gondolunk valamit róla, ahogy látjuk mit tesz, mit mond. Aztán a környezete időnként úgy reagál rá, hogy nem értjük: de hát miért? Aztán eltelik egy óra a filmből, és észrevesszük. A szereplő ugyanúgy viselkedik, beszél, de már elkezdjük észrevenni, miért viszonyulnak hozzá úgy. Aztán már mi is kialakítunk egy képet, talán még minket is elkezd idegesíteni.

Ez tökéletesen szembemegy a filmes gyakorlattal, amikor egy-egy karaktert pikk-pakk fel kell vázolni a nézőnek, hogy megismerje a legfontosabb jellemvonásait, így pedig kezdődhessen a cselekmény, esetleg egy kis jellemfejlődés, vagy egy rejtett tulajdonság felszínre kerülése. Katarzis, új ember, vége, köszönöm. Ha nagyon ügyesek vagyunk, egy néhány órás filmben megengedhetjük a lassú cselekményt is e mellé, a hangulatot megadó hosszú snitteket, de egy karakter, egy élethelyzet megismerésére rászánni két tucat dialógust, és három órányi filmidőt, az lehetetlennek tűnik. Pedig megcsinálták. Ez a Téli álom.

Ha pedig egyszerre csak tíz percet nézel a filmből, pont van egy fél napod, hogy gondolkozz a karakteren. Miért mondták neki azt? Ő miért reagált úgy? Mindezt egy festői környezetben, hangulatos képekkel megtámogatva, az egész film egy napokig tartó meditatív nyugalommá válik bennünk. Tegyük gyorsan hozzá, ehhez kellett az egész stáb, beleértve a főszereplő lassú kibontakozását alakító Haluk Bilginert, és az eleinte érinthetetlen, majd megtört méltóságot sugárzó Melisa Sözent.

Ha még egyszer nézném, most is így, húsz részre bontva tenném. Ki is írnám a DVD borítójára az adagolást. Akik pedig elkezdték az új, babás életüket, és monotonnak találják az egyforma napokat, egy jó könyvön kívül ezek a tíz percek, meg az utánmorfondírozások adhatnak intenzív kikapcsolódást a gondolatainknak.