Korábban már írtam, hogy a megújult Várkert Bazárban sétálva gyakran érzem azt, mintha szándékosan zavarba akarnának hozni. Mindenfelé funkció és felirat nélküli ajtók, hol nyitva, hol csukva, de inkább csukva. Mintha egy nemzetközi ajtókiállításon vennék részt.

Mutatom a csukott ajtók kiállítását.

Vannak informatívabb csukott ajtók is, itt például láthatunk egy ajtó mellé biggyesztett eligazító táblát. 

Az információ némiképp hiányos, hiszen egyrészt dehogynem, ez egy bejárat, csak épp nem neked. Másrészt arra utal, hogy a fent látható rengeteg jelöletlen ajtó mind egy-egy bejárat - hiszen nincs mellettük egy "nem bejárat" tábla -, de akkor meg miért vannak zárva? 

A turisták és a helyiek ezen a helyen végre egy emberként nézegetnek maguk köré tanácstalanul. Néha felbukkan közöttük egy különös figura, aki célirányosan, mindent értve, az ajtókon ki-be közlekedve, szinte istenként suhan át mindenen. Leginkább fémajtókon közlekedik:

Ő a karbantartó.

Van azonban egy ajtó, ami más, mint a többi. Ez az ajtó félelmetes. Ő az, a mozgólépcső tetejénél:

Kezdjük ott, hogy nyitva van, ami a többi ajtó mellett azért eleve gyanús. Mit akar ez tőlem? Miért akarja, hogy bemenjek rajta?

Vagy csak nyitva felejtették? Ez jut eszembe, ahogy bekukucskálok, és csak derengő jelzőfényeket látok a csigalépcső mentén, valamint egyetlen eligazító táblát arra vonatkozóan, mi is ez az egész. A felirat alapján Vigyázz Lépcső.

Ahogy vigyázva lefelé lépkedsz, és egyre kevesebb a fény, csak egy dologra tudsz gondolni: a karbantartóra, ahogy a fejed felett odalépked az ajtóhoz, majd egy "jé, ezt minek hagytam nyitva?" kérdéssel bezárja. Odalent aztán ezt látod, amitől egyáltalán nem nyugszol meg:

Amikor a lőréseken nem hatol be fény, sötétedés után, az egész még félelmetesebb. Akkor is készítettem képet, de annyira sötét volt, hogy nem látszik rajta semmi. Csak a mobilod fényét használva juthatsz előre.

Ha itt jobbra indulunk, egy hosszú folyosón haladunk végig, mindenfelé vízcsöpögés zaja visszhangzik, amit persze ebben a tudatállapotban - tudniillik, hogy mindjárt lemészárolnak, és senki sem talál meg - lépések zajával kevered össze. A folyosó végén nincs semmi, csak egy börtöncellára hasonlító terem, egy koszorúval:

Ha balra indulunk - és szólunk az tökéletesen tanácstalan olasz turistáknak, hogy ők már ne menjenek be a zsákutca-folyosóra -, akkor további lépcsőket találunk:

Ha ezen lemegyünk, megnyugvásunkra újra a szabad levegőn találjuk magunkat, majd egy újabb lépcsősorba botlunk, ekkor derül ki számunkra, hogy a kísértetút egy újabb fel-lejáró a várba - kettőről már megemlékeztem ebben a posztban.

Én szeretem a Várkert Bazárt, mert tökéletes tanácstalanságba és félelembe sodorhat mindenkit, aki csak erre jár, és tök mindegy, hogy itt lakik a szomszédban, vagy a világ másik feléről utazott ide. Aki innen hazamegy, annyi nyitott kérdést hurcol haza, hogy ahhoz képest a saját életének problémái, kérdései eltörpülnek, így kis szerencsével fogja magát, és legalább azokat megoldja gyorsan. Hogy már csak ez maradjon neki: was war dieses hely eigentlich?