Folytatódik a Karcsikám-sorozatunk, amiben rendszerváltást és gasztroforradalmat túlélő éttermeket kutatunk, olyanokat, amik változatlanul képesek voltak fennmaradni, és láthatóan a kétezres évek is tetszenek nekik.

Ezúttal Kőbánya legrégebbi vendéglőjébe, az 1906 óta üzemelő Torockóba látogattunk el.

Egy étterem, ahol végigzabálták a huszadik századot. Nem úgy száz éves, mint a Százéves, ami valójában 184, sokkal inkább úgy, hogy valójában 113. És nem csak emiatt nem hasonlít a Váci utca szomszédságában, a barokk Péterffy-palota alsó részében megbúvó turistacsalogató helyhez. Hanem azért is, mert történetesen jó.

Tényleg, ha hozzám látogató külföldiek megkérnek, hogy vigyem el őket egy olyan helyre, amiben a régi magyar kisvendéglők hangulata és ízei köszönnek vissza, rögtön eszembe fog jutni ez a hely.

A környék nem kimondottan üdítő, bár a Martinovics térnek ez a kis macskaköves utcája azért aranyos. Szemben a Tűzoltó Múzeum udvara, az étterem ablakában muskátlik, az udvari bejárat felől pedig leanderek - leláncolva - várják a vendégeket.

Mi vasárnap délután három körül érkeztünk, az ebédidő végén, így arra számítottunk, hogy nagyjából üres lesz a hely.

Mekkorát tévedtünk.

A teraszon már csak egy hely volt, a zenészek mellett. Hétköznap szerdától ugyanis vacsoraidőben, hétvégén pedig ebédidőben húzzák a magyar népzenékkel kevert Ennio Morriconét. És jól: a hegedűs nem játssza túl magát, a cimbalom és a nagybőgő pedig pontosan kíséri őt. Amolyan Kossuth rádiós harangszósan éhes lettem, vasárnap van, híreket mondunk, a Duna vízállása kettőszáztizenhárom harmincegy.

Az étterem udvara zseniális. Egy árnyékos, hűvös terasz 8-10 asztallal, és egy leanderekkel tarkított játszótér kapott helyet egymás mellett, így az ide érkező vendégek fele hozza a gyerekeket is. Akiknek nem kell egy helyben ülnie, bőven van mozgásterük, és a közeli felügyeletet igénylők miatt még egy különálló, mászóka-közeli filagóriás asztalt is előkészítettek.

Az étlap a klasszikus piroskockás terítős vonal, apró meglepetésekkel. Például van náluk pacal, többféle feldolgozásban. Bélszín mindenféle módra. A vegetáriánusoknak külön részt szenteltek, igaz, alig mozdulunk el a rántott sajt és gomba vonalról, de azért picit elemelkedünk. Egy gombalevest, egy - természetesen - gulyáslevest, egy juhtúrós sztrapacskát és egy Torockó szeletet kértünk. Utóbbi rántott mangalica tarja, hagymás besamel mártással, sajttal.

A levesek erős közepesek voltak, ami ebben a kategóriában már elég jónak számít. A gulyáslevesben picit szétfőtt alapanyagok keringtek, de a fűszerezés jó volt, és a leves tetején nem láttunk végre vastag piros zsírréteget.

A sztrapacska sztrapacska volt, nem nokedli, a juhtúró visszafogott, de jó, a tányér tökéletesen hozta az étterem konyhájának a levesnél is bemutatott minőségi fokát: gondosan elkészített, átlagosnál jobb alapanyagokkal dolgozó, házias konyhát visznek. A rántott mangalica ugyanez: a hús omlós, puha volt, a panír kellemesen ropogott, csak amennyire kell, a mártás kellemes, a petrezselyem friss, az uborkasaláta nem túlcukrozott, mint általában mindenhol. 

Az adagok pedig ha-tal-ma-sak. Nézzétek meg a húsokat, amiket kaptam. A fenti képen látható gulyás csak fél adag, a teljes áron, 990-ért egy litert adnak ugyanis. A somlói viszont nagy csalódás volt, desszertet ne kérjetek inkább. Hallgassatok a gyomrotokra, és a főétel után vegyétek hazafelé az irányt.

Az igazi meglepetés a borlap. Ugyan nem volt rajta olcsó "ház bora" tétel - pedig ezt nagyon keresem a Karcsikám-helyeken -, volt egy csomó minden más. Egy szokványos borlap mellett a Pinceáron kézműves borválogatását is kínálják a vendéglőben, csupa izgalmas borral. A Kúcs pince merlot-ja - remélem ezt hozták, mert a számlán végül Szeleshát szerepelt - összetett illatokkal és ízekkel foglalt le arra a tíz percre, amíg a poharamban volt. Mindezt 460-as deciárral, ilyet bort a belvárosban másfélszer ennyiért ihatsz.

A kiszolgálás nem túl gyors, legalább másfél óráig tart egy ebéd, de nem igazán bánod. A felszolgálók őszintén kedvesek: nem játszanak rá, nem kapkodnak, hogy megmutassák, mennyire sok a dolguk, egyszerűen csak jönnek-mennek és mosolyognak. Néha feltűnik egy-egy komolyabb arc, aki szigorúbban figyeli az eseményeket: egy tulajdonos mindig ott van valahol, és nem hagyja az alkalmazottakat felügyelet nélkül. Ahogy a weboldalon írják: erényünk, hogy üzletünk soha nincs gazda nélkül.

A Torockó vendéglő jó találat. Úgy tudtak a múltra építve egy szépen felújított, mai elvárásokhoz igazodó vendéglőt kialakítani, átmenteni, hogy egyáltalán nem penészszagú ez a kísérlet. Az ételekre és az italokra nem lehet kifogás, kategóriájukban ennél jobbat csak nehezen lehet előállítani ennyiért. Az árak rendben vannak, a disznóhússal készülő főételek mellett például minden esetben 1-essel kezdődő négyjegyű szám állt, és máshol is figyeltek arra, hogy megmaradjon a 2000 körüli árazás.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a családosok a gyereksarok/éttermi játszótér miatt milyen rossz konyhájú éttermekbe kényszerülnek sokszor, számukra a Torockó az egyik legjobb találat.

Torockó vendéglő
Cím: 1105 Budapest, Martinovics tér 2.
Nyitva: minden nap 11:00 - 22:00 

Megszokott ízek 5/5
Minőség 4/5
Ár 4/5
Adag 5/5
Úri pincérek 4/5
Otthonosság 5/5
Extrák, specialitások, hungarikum! 4/5
Ház bora, söre, pálinkája 3/5

A sorozat alapötletét itt olvashatjátok.

A pontozási rendszerről itt írtam bővebben.

A hely értékelése: 85%
A titok: gyerekbarát kert, élőzene, kedves kiszolgálás, átlagosnál jobb magyaros konyha, hatalmas adagok. Mindenből egy kicsi!

Disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül érkeztünk, a számlát pedig saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk!