Az egyik tanulság, ami a történelemórákon nem mindenkinek jött át: ha egy problémával küzdő, szenvedő emberrel találkozol, nem rúghatod arrébb, mint valami focilabdát, hogy törődjön vele valaki más. Egyrészt azért nem, mert embertelen, másrészt azért, mert gyávaság. Abból adódik, hogy nem fogadjuk el, hogy valahol katasztrófa történt, és ennek a katasztrófának a hatása, a hullámai mindenkit elérnek. A bátrak odaállnak, és segítenek, hogy elcsituljon a hullám, ahelyett, hogy továbbküldenék, és még löknének is rajta egy nagyot.

Jó hírem van: sok a bátor ember Magyarországon. Elképesztő méretű, és egyre erősebb civil összefogás jött létre, itt összpontosul a bátrak ereje, és ők segítenek a Magyarországra jött menekülteken. _Mi_ segítünk a Magyarországra jött menekülteken.

A Facebookon szerveződnek, a szegedi és a budapesti pályaudvarok körül, orvost hívnak a betegekhez, ellátják őket, és segítenek nekik felszállni a vonatra. Szegeden a Migszol, Budapesten a Migration Aid oldalak alatt lehet látni, mikor hol mire van szükség: vízre, ételre (lehetőleg húsmentesre, hiszen vallási okokból disznóhúst sokan nem ehetnek, így húst nem is mernek kérni), ruhára, elsősegélyládára. "Nagyon fontos, hogy a saját nyelvükön információt juttass hozzájuk" - olvasható a bevándorlók segítésére létrehozott csoport egyik alapinformációkat tartalmazó dokumentumában. Sokan úgy hiszik ugyanis, itt nem kérhetnek menedéket, nem ismerik a lehetőségeiket és a számukra segítséget nyújtani tudó szervezetek elérhetőségeit, ezért a Helsinki Bizottság tájékoztató füzeteit nyomtatják több nyelven, ezt osztogatják szét közöttük. A gyerekeknek képes, egyszerűbb nyelvezetű változatot:

Igen, sok a gyerek is, őket plüss állatokkal, játékokkal lehet picit felvidítani. 

Egy csoportot zuhanyozni visznek. Mások átöltöznek, mert már semmilyen csomagjuk nincs, mind eltűnt útközben. Valakinek a felszakadt szemhéját látják el: a határon puskával ütötték meg. BKV-jegyeket adnak azoknak, akiknek egy másik pályaudvarra kell menniük, átszállni. És még egy csomó példát olvashatunk Czvitkovits Judit remek cikkében arra, mivel szembesül, aki segíteni megy a pályaudvarokra.

A "menekültek" nem valami massza, nem lehet jelzőket aggatni rájuk azon kívül, hogy a háború elől szaladnak. Vannak közöttük megriadt gyerekek, akik már a segítséget is félve vagy szégyenkezve fogadják, akik hónapokig - vagy ahogy ebben a posztban olvasható, évekig - futnak át a határokon, alszanak az erdőben, mert az otthon elvágott toroknál az is jobb. Vannak közöttük tehetős felnőttek, akik a Kelenföldi pályaudvarról taxival mennek a szállodába, hogy másnap utazzanak tovább, nyugatra, természetesen érvényes papírokkal. És vannak közöttük olyanok is, akik parkokban húzzák meg magukat, és lehet, akár lopnak is, hogy pénzük legyen. Ugyanolyan sokfélék, mint mi, mint a magyarok, például. 

Mennyi közös van tízezer találomra kiválasztott magyarban? Na, ugyanez igaz a menekültekre is.

Így indulnak:

És sokan itt is átszállnak:

Ezt is tudjuk róluk.

Szóval a menekültek átjönnek a határon, Szegeden nyilvántartásba veszik őket, ellátják őket papírokkal, és elküldik őket valamelyik menekülttáborba. Ezután a budapesti pályaudvarokon szállnak le, innen mennek tovább a legtöbben Bicskére, Vámosszabadiba, Debrecenbe. Szegeden felszállnak a vonatra, mert megmutatták nekik az ajtót, és tudják, hogy át kell szállni valahol. A legtöbben azonban nem beszélnek angolul, csak a saját nyelvükön, arabul, fárszi vagy urdu nyelven. Sokan azt sem tudják, hogy a papíron, amit kaptak, a Debrecen szó jelöli a várost, ahová tartanak. Azoknál, akiket az úton nem raboltak ki, még van valamennyi pénz, vagy a nyakukban egy kis arany. A maradéka az összes vagyonuknak, amivel nekivágtak az útnak. Sokan viszont teljesen kiszolgáltatottak, nem könnyen igazodnak ki a táblákon, nem tudnak segítséget kérni, éhesek és szomjasak.

Ők, az emberek, egyenként.

Mivel ezt a problémát senki nem oldotta meg, és nincsenek, akik végigkísérjék őket az úton, az itt élőknek kellett összefogni. És a csoportok tolják, megállás nélkül, óriási és folyamatos taps nekik, szinte éjjel-nappal van kint valaki, akihez lehet vinni ellátmányt, vagy akinek felajánlhatjuk a segítő kezet. Gyűléseket szerveznek, ahol döntenek az akciókról, a befolyt adományok felhasználásáról és az egymás közötti kommunikációról. A Facebook-oldalakon özönlenek a posztok, segítséget ajánlanak fel, elmesélik a személyes történetüket az emberek, egy-egy olyan esetet kiemelve, amikor rájöttek, milyen fontos a segítség ilyenkor. A szervezők pedig megkérnek mindenkit, hogy ne írják tele az oldalt, csak a katonás, lényeges információk cseréljenek gazdát. De nem lehet megállítani, mert a segítők ugyanolyan tanácstalanok ebben a helyzetben, mint a menekültek egy új országban.

"Köszönöm, hogy úgy bántál velem, mint egy emberi lénnyel" - ezt egy afgán ember mondta az egyik barátomnak, miután információhoz és vízhez juttatta a vonatról leszállókat. Kriszti nem sírta el magát, csak már otthon, amikor kijött a feszültség.

Hogy lehet ezt megköszönni? Atyaisten, hogy juthatunk el odáig, hogy ezt meg kelljen köszönni?

De nincs idő meghatódni, ezeket a kérdéseket majd ráér akkor megrágni, amikor végeztünk a munkával. A szervezőknek közben egyre nagyobb kihívást jelent a feladatok szétosztása, a tárolóhelyek felkutatása, valamilyen kezdetleges kis "irodák" létrehozása, a felelősök és a kommunikáció megszervezése, egy saját weboldal létrehozása, hiszen maguktól kell kitalálniuk mindent. Mert a szervezők is emberek.

Tényleg, ezt nem is mondtam. A menekültekről már megemlítettem, de a szervezőket kihagytam: ők is emberek.

Ingerültek lehetnek, fáradtak, a kommunikációjuk lehet nyers a Facebookon. Húzhatja a száját, amikor odaviszel valamit, ami nem kell, pontosan azért, mert a segítségnyújtás pillanatában nem változott Assisi Szent Ferenccé senki, ők ugyanazok az emberek, akik a segítségnyújtás előtt voltak. De a közös ügy nem egymás barátságának megszerzése, hanem a segítségnyújtás, a segítők nem egymásra fókuszálnak, hanem a vonatról leszállókra.