Csontváry az elmúlt évtizedekben igazi magyar nemzeti hős lett, és ehhez meg is van minden attribútuma: az utókor imádja, az életműve nemcsak nagyszerű, de tökéletesen egyedülálló is, és a saját korának magyar társadalma is úgy bánt vele, ahogy a későbbi nemzeti hőseinkkel illik: kiröhögte és megalázta.
Semmelweis Ignác, az anyák megmentője, igaz? Nemzeti hős. Egy elmegyógyintézetben végezte, ahol úgy megverték, hogy belehalt a sérülésekbe.
Csontváryn meg évtizedekig röhögtek, például mert vegetáriánus volt, nem ivott alkoholt és nem dohányzott, amin a Pesti Hírlap akkori cikke szerint “mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk.” Igen, akkoriban épp az absztinencia számított devianciának Magyarországon, tök jó látni, hogy mindig néhány évtizeddel a fősodortól elmaradva tartunk betegesnek, üldözendőnek viselkedésmintákat, és ezt a hagyományt következetesen tartjuk. Ahogy azt a szokást is, hogy „Kisebb-nagyobb körök (klikkek) lefoglaltak minden helyet, - uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett…”, legalábbis így írt Csontváry az akkori közállapotokról és arról, hogy miért volt nevetség tárgya egész életében.
A festő egyébként néhány évtizednyi megaláztatás után végül éhen halt, miután a tanácsköztársaság elvette mindenét.
Éhen halt.
Legyen valami elképzelésünk arról, hogy mennyire tartották akkoriban az életművét: az örökösök megpróbálták anyagárban eladni a jó minőségű vászonra festett képeket fuvarosoknak, és ha nem lép közbe egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon, aki felfedezte Csontváry zsenialitását, és nem vásárolja fel a képeket, egyetlen festmény sem marad ránk.
Most meg százmilliókat érnek Csontváryk.
Persze elég tipikus festősors ez, egyébként meg minden előzményen túllépve tényleg nehéz eltekinteni attól, hogy a fickó egy napról-napra jobban megkattanó, egyre biztosabb kezű zseni volt. Élete jelentős részében nyíltan hangoztatta, hogy ő a legnagyobb festő ever, és bár ezt a versenyt nincs értelme kiírni, de a tökéletesen egyedi stílusban, valahol a realizmus, szimbolizmus, expresszionizmus és posztimpresszionizmus közt alkotó festő képei tényleg hihetetlenül izgalmasak.
És most, hogy 52 év után végre egy helyen, a Honvéd Főparancsnokság épületében meg lehet nézni az életmű legfontosabb festményeit, nehéz elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy volt egy Cézanne, vagy van Gogh-szintű festőnk, akit viszont még mindig nem ismerünk eléggé, pedig elég régóta hangoztatják viszonylag elismert művészek, hogy érdemes lenne foglalkozni vele.
1948-ban Párizsban állították ki a Csontváry képeit. Picasso a látogatási időn kívül egy órára bezárkózott a festményekkel, majd a teremből kilépve azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.”
A fenti kijelentéssel egyébként Csontváry valószínűleg vitába szállt volna és kikérte volna magának, hogy egy napon említsék mindenféle picassókkal, őt, aki saját bevallása szerint fontosabb festő volt, mint Raffaello.
Zajlik az élet.
Vissza a kiállításra: a helyszín fantasztikus, jobb helyre nem is nagyon vihették volna a képeket, amiknek a mérete a néhány tenyérnyitől a harminc négyzetméteresig terjed. Az elrendezés hibátlan, jó ritmusban érkeznek egymás után az életmű fontosabb állomásai, a leírások nem hosszúak, emészthetők, a bevilágítás tökéletes, sosem kell azzal szembesülnöd, hogy nem látsz egy részletet egy bosszantó becsillanás miatt. Tök jó ötlet, hogy a kiállításain mindig megjelenő Csontváry most is felbukkan, egy színész játssza el őt nagy kivetítőkön, kár, hogy néhány helyen alig lehet érteni, amit mond, mert rossz a hangosítás. Bónuszként a tárlat végén számítógépeken nézhetsz bele a festő életébe, de unalmas, száraz leírások helyett szándékosan Facebook-szerű felületeken tudod megnézni az ismerőseit, élete eseményeit. Telitalálat.
És akkor a festmények: állítólag Csontváry tök megosztó, vagy imádod, vagy rosszul vagy tőle. Mindenesetre tökéletesen egyedi képeket látsz, amik pont annyi újat hoztak a festészetben, mint bármelyik nagy impresszionista életműve, és ha csak kicsit is vonzódsz a színekhez, garantáltan odaleszel a képekért, amiken konkrétan ragyognak a különféle árnyalatok. De úgy, mint másnál talán soha.
A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című képet nézegetve nekem például Lorenzo Monaco 1370-es A három király imádása című képéig kellett visszaásnom a memóriámban, hogy egy hasonlóan ragyogó vallási témájú festményt találjak.
Persze nincs akkora művészettörténeti tudásom, hogy ez bármit is jelentsen, de a lényeg, hogy az Uffizi, a Prado és a Louvre képei után is menő Csontváry, aki több stílus közt ellensúlyozva volt képes újraértelmezni a dögunalmas tájképfestészetet, vagy tudott néhány színnel erőteljes hangulatot adni elkoptatott történelmi eseményeknek. Nézd meg például a Zrínyi kirohanása a Core d’Azurön című képet:
A Dísz tér fölött remeg a levegő, olvad az aszfalt, a díszőrség több liternyi verítékben úszva menetel a forró Sándor-palota előtt. Ha a hőségben valahova be akarsz húzódni, ennél tökéletesebb kiállítást nem is találhatnál a nyárra.
Csontváry géniusza
Budapest, Dísz tér 17.
július 5-december 31
Nyitva: 10-18, hétfő szünnap
Jegyárak: 1800-3200