Kábé egy éve futottam össze Makány Mártával egy rendezvényen, aki megkérdezte, melyik helyekre járok rendszeresen, hol vagyok törzsvendég? Erre gyorsan tudtam válaszolni: sehol. Mindig újabb és újabb dolgokat próbálok ki, és ha van is egy-két hely, ahová visszajárok időről időre, azt nem nevezném törzshelynek.

“De hát az nem jó, kell hogy legyen törzshelyed” - mondta.

Lehet, nem tudom. Szerintem ez egyéniségfüggő. Az biztos, hogy nem tudok kibújni a bőrömből, és ha van lehetőségem rá, inkább egy ismeretlen területet fedezek fel, minthogy egy minden nap látott dolgokat ismételjek. Megpróbáltam, de nem ment. 

Viszont megértem azokat, akik törzshelyet választanak maguknak, mióta a Coffecatben jártam, még inkább.

A hely 10 éve nyitott ki először, akkor még a Nagymező utcában, Semiramis néven. Zsuzsi - a hely megálmodója - Berlinből jött haza éppen, ahol építészként dolgozott, és ott teljesen rákattant a kávézókra, meg a jó kávéra. Annyira, hogy még hétvégén is U-Bahnra szállt, hogy a belvárosban a kedvenc helyén ihassa meg a latte macchiatóját. Itthon a legtöbb helyen akkor még szar kávét lehetett kapni (na jó, túlnyomórészt még ma is), úgyhogy miután Zsuzsi bepöccent, hogy nem ihat egy jót, nyitott egy helyet gyorsan. Akkor még nem volt Facebook-kampány, meg Egy nap a városban, úgyhogy úgy szereztek vendéget, ahogy tudtak: az utcáról beeső emberek tartották fenn a helyet.

A pultot a barátokkal eszkábálták össze, a kávégépet Zsuzsi lízingelte, és várt. Volt, hogy egy nap 24 kávét főzött csak le. Aztán egyre többen jöttek vissza, és egyre érdekesebb törzsvendéggárda kezdett kialakulni. Később a vendégkör 95 százaléka visszajáró volt, és Zsuzsi ekkor már 500 embert ismert név szerint, és tudta fejből, hogyan isszák a kávéjukat.

2011-ben, amikor Zsuzsi elhagyta a kávézós életet, az egyik törzsvendég, Gábor vette át a boltot. Ő a Malévnál dolgozott 12 évig légiutas-kísérőként, pont idejében dobbantott. A szimpatikus, nyílt tekintetű, törzsvendégből lett kávézós bővítette a választékot, szendvicsekkel, sütikkel, narancsdzsúzzal. A vendégkört már ismerte a pult másik oldaláról, úgyhogy szinte átmenet nélkül ment tovább az üzlet.

Ami többről szól, mint a kávék lefőzése. Ha beülsz, fél óra alatt megtudod, miért. Minden olyan, mint egy rendes helyen, amíg be nem jön egy vendég. Ezt kézfogás követi, vagy egy “szia Mártikám, a szokásosat?”. Amikor az asztalánál a vendégek beszélgetnek, és Gábor odalép hozzájuk, azt gondolnád, hogy rendelést vesz fel épp. De nem, azt kérdezi az egyiküktől: “apu hétvégén megy Ikeába, hozzon neked valamit?”. Mondom, nagyon közvetlen a légkör, de nem érzem magam kívülállónak. Sőt azt éreztem, öt perc alatt törzsvendég lehetnék, hiszen amikor másodszor mentem, már ismerősként üdvözöltek.

Wifi sokáig nem volt (most már van). Az volt az ötlet, hogy a vendégek foglalkozzanak egymással. A kávézóban igazi társasági élet folyt, és folyik ma is: ha egy törzsvendég kiadó lakást keres, összehozzák egy másikkal, aki pont bérlőre vágyik. Ha az egyiknek tetszett a gyakran odajáró lány, akkor randit szerveztek nekik. Zsuzsi párja is törzsvendég volt, azóta pedig már babájuk is született. Ajándékot hoznak és kapnak karácsonykor és szülinapokon a vendégek. Fantasztikus kis közösség alakult ki a kávé körül. Vagy inkább a kávéházi jelenség körül.

A hangulaton túl persze megnéztem, mit kapunk itt. A kávé remek. Ha két részre kellene osztani a kávékat a világban, én nem hosszúság meg aroma szerint sorolnék, hanem egy sokkal egyszerűbb mérce alapján: kell-e cukrozni, vagy jó önmagában. Amit nem kell cukrozni, hogy elviselhető legyen, az a jobbik eset. Itt nem kell cukrozni, eszembe sem jutott. Frissen pörkölt kolumbiai kávét hozat Gábor Bécsből, a Heissenberger cégtől. Kétféle pörkölésű van, egy picit világosabb, és egy sötétebb.

Kérhetünk még szendvicseket is, amiket a Delibaba szendvicsműhelyből hoznak. Nagyon jó minőség, minden nap frisset szállítanak, amiket Gábor melegít fel egy kis grillezőn. Az enyém csípős szalámis volt, nagyjából minden pontján a szendvicsnek három, esetenként négy réteg szalámit kellett átharapnom, nem sajnálták. Nem csak standard feltétek vannak, de mire odaértem, a különlegesek mindig elfogytak. Mogyorós pulykafasírt rikottás krémmel, mondjuk.

Miközben eszem, megjelenik az ajtóban Gábor édesapja (ő is ex-malévos), hozza a Choco Deliiből a sütiket. A sütik félelmetesen jók. Mutatom, itt egy epres mascarponés, a tetején egy réteg keserű karamell réteggel. Iszonyú finom.

Az árak nem alacsonyak, de ezért a minőségért elfogadhatóak: egy kávé (cortado) - szendvics - süti kombó 2000 forint körül alakul.

Egy fél óra múlva már én is köszöntem minden betérő vendégnek. Ráéreztem az ízére.

Cofeecat
Cím: 1066 Budapest, Ó utca 44.
Nyitva: hétfőtől péntekig 7:30 - 16:00, szombat 9:00 - 11:30