Néha a műtárgy szimbolikája annyira bonyolult, hogy az már akadályozza a tömeges befogadást. Előképzettség szükséges hozzá, tanulmányok, az elmúlt háromezer év művészettörténetének az ismerete, valamiféle összekacsintás. Máskor meg olyan egyszerű eszközökkel dolgozik a művész, hogy pont ettől válik zsigerileg élvezhetővé és egyben kőkeménnyé az értelmezés.

Cortazár tök jól fogalmazta meg ezt a kettősséget. Az UgróSántaiskola kilencedik fejezetében van egy rész, amikor Étienne és Percio (két mellékszereplő) egyre mélyebbre merül egy művészeti vitában, aztán Oliveira (főszereplő) rendet tesz köztük: "Szerinted egy Mondrian-vászon önmagáért beszél. Ennélfogva az ártatlanságodra számít, nem a tapasztalatodra. Édeni ártatlanságról beszélek, nem ostobaságról... Klee sokkal szerényebb, elvárja a szemlélő sokszoros cinkosságát, mert kevésnek tartja önmagát. Alapjában Kell történelem, Mondrian meg időtlenség".

Na, hát a Ludwig múzeum Fabrizio Plessi-kiállítása maga az időtlenség. Annyira, hogy a 74 éves művész szinte kizárólag az őselemekkel dolgozik és ezeket helyezi magyarázat nélküli kontextusba. Időtlen erőket mutogat és rád bízza, hogy mihez kezdesz velük. Valószínűleg mindenkinél más a végeredmény, amikor megpróbál visszatérni az Okhoz, és pont ettől olyan piszok nehéz ez az egyszerűség: Plessi leginkább belső utazásra kényszeríti a nézőit, más szóval azt várja, hogy fejtsd meg magad, amiért többnyire milliókat szokás kifizetni a pszichoterápiákon. Itt meg 1300-ért feszegetik a tudatalattidról a szocializációt.

A budapesti kiállításon nincs sok installáció, konkrétan öt műtárgyról beszélünk. A legegyszerűbben a Llaüt Light érthető meg, bár ez is sokkal messzebb vezet önmagánál. Plessi fogta az EU-szabályozás miatt betiltott mallorcai halászhajókat, azokat, amiket még nem sikerült kettévágni, és fejjel lefelé, hasukat kék fénnyel megvilágítva kiállította őket.

Egyszerre idézik meg a fejlődés és a hagyományok konfliktusát, miközben a lerakódásokkal teli csónakok elhozzák Budapestre a tenger és az évszázadokon át változatlan halászmesterség időtlenségét is. Ez azonban csak a felszín, ahogy szemlélődsz, távolról, közelről aztán megint távolról, már nem is a csónakokon töprengsz, hanem a saját állandóságodhoz és elmúlásodhoz fűződő viszonyodon.

És nagyjából ugyanezt tudja az összes többi műtárgy is. A villámló mennydörgéssel megerősített baltás installáció, a valódi lávakövek közt úszkáló katódsugárcsöves magma, vagy leginkább a fejjel lefelé fordított, pokol tüzével kitömött barokk gyóntatószék is ősi elemek és érzések felidézésével kényszerít rá, hogy magadba szállj. Persze nem, vagy nem sokkal több ez, mint amit a lobogó tűzbe bambulás, vagy a végtelen tenger hullámzásának szemlélése kivált az emberből, pontosabban ugyanaz, csak rafináltabb, kontrolláltabb módon, ezáltal valamivel talán kézzelfoghatóbbak a válaszok is, amiket adsz a saját kérdéseidre.

 Ettől persze még rendkívül nehéz kiállítás a Liquid Labyrinth, amire felesleges munka után, rohanva érkezni, mert csak egy rakás csónakot meg faépítményt fogsz látni. De ha kellően relaxáltan, elvonatkoztatásra képesen mész el a Ludwigba, biztosan nem fogod megbánni azt az 1300 forintot, amibe a jegy kerül. Vagy az is lehet, hogy megbánod, de semmiképp sem fogod kidobott pénznek érezni.

Liquid Labyrinth. Fabrizio Plessi kiállítása
Ludwig Múzeum
2014. január 31 - április 13.