Tavaly azzal próbáltam meg kibekkelni a tél végét, vagyis a karácsonyi ételek megemésztése (január közepe nagyjából) és a tavasz első napja (nem merek márciust emlegetni, mondjuk, hogy amikor már a madarak is csicseregnek) közti időszakot, hogy rekord mennyiségű színházi előadást néztem meg. Nem azért, mert a színházban meleg van, hanem mert leköt, elvonja a figyelmem, elgondolkoztat pár napig, folyamatos katarzisokkal meg bármit ki lehet bírni. Nem, nem orgazmust akartam írni.

Idén a D-vitaminra esküdtem, úgy gondoltam, ez vezet ki a februári depresszióból. Bejött, de azért a biztonság kedvéért folytattam a tavalyi kúrát is, elmentem néhány darabra.

Idén nem volt sok szerencsém. A Vonnegut-előadás óta nem volt egy katarzismorzsa sem, de azért láttam egy darabot, amiről érdemes megemlékezni.

Először is azért, mert az új budai színházban, az Átriumban játsszák, Gothár Péter rendezésében, Alföldi Róbert főszereplésével. Korábban írtam már az Átriumról, bekukucskáltam a szellőzőaknába, és meglestem pont a Vaknyugat egyik korai próbáját. De a mostani volt az első alkalom, hogy előadásra érkeztem ide, az Átrium/Május 1. Mozi utódjába, aminek az aulája még mindig inkább a filmszínházas érzést adja. Egy csomó szék, semmi bársony meg díszítés, e mellé eléggé közvetlen hangulat alakul ki a "leülhetek ide?" kérdésekkel, meg a laza borozgatással.

Figyelmet érdemel még a darab az újszerű szponzorációs megoldása miatt is. Sőt engem ez gondolkoztatott el leginkább. Mert itt van például az előadás plakátja:

Egyből felismerhető a tipográfia, anélkül, hogy a kétoldalt hulló chipsek megerősítenék a gyanút. A Chio azonban nem csak itt jelenik meg: a belépők mellé járt egy kis csomag chips az előadás plakátjával nyomva, a darabban pedig sokszor felhangzik a márkanév "ne bontsd ki a chiómat" és hasonló összefüggésekben. Az első ilyen mondat mondjuk az "a Chiónál szarabb hasábkrumplit én még életemben nem ettem" volt, ami csak picit javított a mérlegen.

Volt, aki az előadás facebookos oldalán utólag felháborodott azon, hogy ilyen módon befurakszik a támogató a darabba, a kampányba, a plakátra és mindenhová, néha én is úgy éreztem, túl sok. Később megtudtam, hogy az eredetileg Martin McDonagh ír drámaíró darabjának hiteles fordítását hallhattam, csak Varró Dánielnek (a fordító) az Írországban közkedvelt és népszerű Tayto márkát kellett helyettesítenie valamivel, így állapodtak meg a Chióval. A készítők elmondása szerint pedig a cég nem is támogatta pénzzel az előadást, csak egyéb módokon.

Ennek ellenére szerintem egy újfajta finanszírozási modellt láthatunk kibontakozóban, ami eddig nem volt jellemző a szűkülő állami támogatásokból élő színházak világában. Egy olyan modellt, ahol profin kezelt facebookos oldalt hoznak létre az előadásnak (és ahol megjelenhet a szponzor), ahol videós kedvcsinálót forgatnak az olvasópróbáról (ahol megjelenhet a szponzor), és ahol a plakátok egyszerre szolgálják a támogató vállalat és az előadás népszerűségét. Persze ehhez az is kell, hogy a darabra ne telepedjen rá a reklám miatti izzadságszag, és ebben mi még nem vagyunk jók. Már a nézői oldalon sem.

Lássuk magát a darabot. McDonagh drámája két testvér egymás iránt érzett ellenszenvét, gyűlöletét mutatja be (Rétfalvi Tamás és Ficza István), miközben az egyébként sötét és elmaradott, Isten háta mögötti városka papja (Alföldi Róbert) próbálja őket kibékíteni egymással. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, akkorra már csak félszívvel végzi ezt a békítő hivatást, ideje nagy részében ugyanis inkább részegen bambul a rothadó közösségére, ami saját bevallása szerint kiesik a főnöke illetékességéből. A darab az alapvető emberi jóság-gonoszság témája körül legyeskedik, válaszokat nem talál, a darab végén is nyitva hagyja a saját maga által feltett kérdéseket.

Nekem kevés volt McDonagh drámája, annak ellenére, hogy Gothár Péter rendezőként mindent megtett, a szereplő egyenként is remekül játszottak (nekem különösen Alföldi és Ficza István előadása tetszett), és persze Varró Dániel fordítóként is remekül oldotta meg a feladatot. Egy kicsit Írországban is voltunk, meg egy kicsit egy mesevilágban, ahol a szereplők helyenként nevetségesen dagályos, ismétlésekre alapuló párbeszédeket folytatnak, ami tökéletesen ellentmond az egész városra jellemző alacsony értelmi színvonalnak.

Csapnivaló pap vagyok, és csapnivaló a parókiám is, ez ténykérdés. Két gyilkos esik a fennhatóságom alá, és egyik szarházit se tudom rábírni, hogy meggyónja nekem ezt.

Ezt a mondatot már Alföldi hangján olvasom, azon a kiábrándult, semmibe révedő, krumplipálinkát felböfögő hangon, ami egy kicsit mindig sírásra hajlik. Tökéletes.

A darab viszont összességében csak közepesen tetszett. Mondjuk nekem Martin McDonagh In Bruges (Erőszakik) című filmje sem jött be, pont emiatt a kilátástalan, kínosan nyomasztó hangulat miatt, amit a kellő humorral képes lágyítani ugyan, mégis elbillenni érzem az egyensúlyt. Szóval lehet, hogy velem van a baj, lehet, akinek tetszett a fenti film, talán jobban értékeli ezt a darabot is, Chióstul, mindenestül.

Mindenesetre érdemes szoktatni magunkat ahhoz, hogy vállalatok által szponzorált darabok is érkezhetnek, amitől lehet irtózni, mert a szponzorokkal találkozhatunk olyan felületen, ahol eddig nem, de aminek lehet örülni is, mert olyan előadások jöhetnek létre ilyen módon, amik színpadra vitelére egyébként nem lenne lehetőség a hagyományos támogatási rendszerben.

Még én is gondolkozom, melyiket válasszam. Kicsit sok volt egyszerre a chips, még emésztem.

Az előadás időpontjait megtaláljátok az Átrium oldalán, van angol feliratos verzió is, ami az itt élő vagy Budapestre látogató turistáknak lehet hiánypótló.