Egy olyan éttermet keresel, ahol még sosem jártál azelőtt. Egy ipari területen, sínek között kacsázol, míg nagy nehezen megtalálod a helyet, egy pislákoló fényt a sötétségben. Nem vagy biztos a dolgodban, hiszen egészen más a felirat, mint amit te kerestél. Az Ezer Sárkány étterembe jöttél, e helyett: W. L. Z. Seafood Restaurant.

A kínaiaknak könnyű, ők el tudják olvasni: állítólag az áll ott, hogy tízezer sárkány. Ami még több is mint ezer.

A bejárat olyan, mint egy szállodáé, vörös szőnyeg (utánzat), forgóajtó, lobbi. Leszámítva mondjuk, hogy az ajtón belépve nem meleg fogad, hanem egy nyakik felöltözött pincér, és a kinti hőmérséklethez szokott bőröd a terem belseje felé haladva sem kezd feloldódni. Önök telefonáltak? Erre tessék. Most vagy először biztos abban, hogy jó helyen vagy. Legalábbis ide jöttél.

Átsétálsz a több száz főt befogadni képes, hideg nagytermen, egy kis folyosóra, be egy ajtón. Odabent a klíma fújja a meleg levegőt, már kellemesebb a hőmérséklet. Egyetlen asztal a szoba közepén, feletted különös ízlésről árulkodó, csillogó csillár, a falon egy LCD tévé.

Az ajtó és a bútorokon látszanak, hogy nem olcsóak. Ezen kicsit megnyugszol, egy hideg, lepukkant éttermet nehezebben lehetne elviselni, mint egy hideg, de fényűző helyet. Utóbbi kérdéseket vet fel benned, amiket meg akarsz válaszolni. Csend van. Leülsz, és egy hatalmas, képekkel illusztrált étlap mellett egy másikat is adnak. Elsősorban ez a profilunk, de a hagyományos kínai fogások ebben vannak - teszik hozzá. Kinyitod a könyveket, több száz fogás egymás mellett, csak úgy röpködnek a tengeri uborkák, csontozott csirkelábak, főtt teknősbékák a hatalmas, igényes fotókon.

Megrázod a fejed.

Pedig ez nem egy álom leírása, pedig teljesen passzolna ahhoz is. Ez egy vacsorám kezdete volt a Jászberényi úton, az Ezer Sárkányban. Nem mondanám, hogy a semmi közepén, maradjunk annyiban, hogy az egyszerűsített Budapest-turistatérképeken ide emberevő tigriseket meg egyéb vadállatokat rajzolnak.

Az eset pedig velem és Évivel történt. Szóval ott ültünk ebben a nemrég felfűtött teremben, ahonnan alulról cammogott felfelé a hideg a lábszárunkon, és én megint őszintén örültem a blognak. Ha nem kellene újabb és újabb fura helyre elmennem kipróbálni, valószínűleg Wang mesternél ülnénk most, ahol a jól kiszámítható kedvenceimet kapnám egy tányérba. Kíváncsian vártam a vacsoránk hátralévő állomásait, mert sejtettem, hogy itt nincs még vége a különcségnek. Nem tévedtem.

Évi főtt húsos táskákat, én csípős-savanyú levest kértem előételnek, főételnek csirkemellet rendeltünk vaslapon zöldségekkel és öt ízű kacsát. Pincérünk dokkolta magát, kinyitotta a zsilipet, és a rendelésünkkel kiviharzott az űrbe, a nagyterem hideg csendjébe. Közben találgattuk Évivel a hely rendeltetését, nem volt nehéz, hiszen a bejáratnál egy hirdetőtáblán egy kínai házaspár fotója látszott életnagyságban, a falakon pedig egy csomó fénykép különféle rendezvényekről, tele teremmel, a színpadon fellépő kínai kislányokkal.

Ez ugyanis egy kínai rendezvényközpont, állítólag a harmadik legnagyobb kínai étterem Európában, több mint 500-an férnek el. Látszólag nem nagyon számítanak hozzánk hasonló vacsoravendégekre, akik az utcáról esnek be. Sokkal gyakoribb, hogy idevonul több száz kínai származású vendég, hogy eltöltsenek egy nagy ünnepséget. Előző nap egy "13 asztalos" társaság jött össze lakodalomra. Az 130 embert jelent. És persze nem fukarkodnak. A színpadon fellépők, a forgótányéron mennek körbe a fogások.

Közben, hogy az ételről is mondjak valamit: teljesen rendben volt, sőt néha kimondott figyelmességgel találkoztunk mondjuk a tojásos rizs gazdagságánál (a használt pálcikák esetében viszont például nem). A Wanghoz és a szecsuáni konyhához szokott ízlelőbimbóinkat egy kicsit át kellett állítani, de az itt tapasztalt nyersebb, kesernyésebb, de mindenképpen érdekes ízek viszont a saját dimenziójukban tökéletesen megálltak a lábukon. Mindegyik fogásban ott volt egy vagy több plusz ízösszetevő, amitől különleges lett, felfedezésre váró, de végül mégsem vettek le a lábamról.

Évinek viszont nagyon bejött a csirkéje, szinte rajongott érte. Engem gyerekkoromba röpített vissza, amikor először jártam kínai étteremben a szüleimmel. A rendszerváltás környékén járhatunk, akkoriban nem nagyon voltak kínai éttermek az országban, a kelet felé nyitott barátság fonalán keresztül érkezett gasztronómiai élmények közül legfeljebb a pirogot tudtam volna megemlíteni. Leginkább paprikás krumplin, húslevesen és pörköltön éltünk, savanyúval.

Ennek megfelelően aztán a hardcore keleti konyha akkoriban értetlenséget váltott ki belőlünk. Akkor még nem uniformizáltak európai ízlelőbimbókra, és valószínűleg egy nekünk legkevésbé érthető és befogadható iskola séfje főzött a konyhában. Mosolyogva távoztunk az étteremből, de ez nem a gasztronómiai élménynek szólt, azzal csak úgy voltunk, mint a kilences szoba lakói az ananásszal.

Viszont most már nyitottabb voltam. Nekem is ízlett Évi csirkéje, rajongó ugyan nem lettem, de gasztronómiai kalandnak tökéletes volt. Az öt ízű kacsám viszont túl száraz volt nekem, de a szószban megfürdetve azért ezt a fogást is élveztem.

A konyha nem húz el egy irányba. A főszakács pekingi, a fogások között viszont van egy rakás szecsuáni fogás, van itt bőven sanghaji jelleg, de úgy mondta a pincér, kantoni ember is dolgozik a konyhában. Róla közben kiderült, hogy a felesége kínai szakács, akit havonta négy napot lát csak, mert vidéken dolgozik. Nem szereti a fővárost. Kislányuk Kínában nevelkedik a nagyszülőknél, akik nehezen fogadták be a magyar férfit. Különös figura volt egyébként, a legbizarrabb kínai szokásokat is teljes természetességgel ecsetelte, mintha egy olyasvalakit hallgatnék, aki félig kínaiként él Budapesten.

Végül 6400 forintot fizettem, ami teljesen rendben volt, az árak pedig nem magasabbak, mint Wangnál, kivéve ha valami igazán különlegeset akarsz.

Összességében pedig megint nagyon megörültem, hogy az Egy nap a városban blogot írom. Ez vitt rá, hogy keressek új ízeket, új élményeket. Nem gondoltam, hogy ez ilyen szürreális lesz, az este felülmúlta minden számításomat. Titeket is erre bátorítalak: törjetek ki a komfort zónából, keressetek új behatásokat, mert Budapesten olyan felfedezésre váró helyek vannak, amiket nem is képzelnénk.