Tele van plakátolva az egész város ezzel a rohadt bohóccal, aki az első pillanatban meggyőzött arról, hogy kihagyjam "Az év kiállítását". Naná, hogy múlt csütörtökön ott álltam az Üvegpalota harmadik emeletén, ruhatárba beadott kabáttal, kezemben egy fejhallgatóval, a sorsomra várva.

Legyőztek. A Murder ugyanis egyedülálló a mellé kapcsolt kommunikációs hadjáratban, óriási pénzeket költhettek el a reklámokra, így ma már a legtöbb budapesti tud róla. Muszáj volt megnéznem, hogy miről van szó.

Az első percek mindenesetre vészjóslók: két ajtón kell átmenni, mindkettőt biztonsági őr nyitja (gyanús), majd az előtérben meg kell várnom a "vezetőnket", akivel beszállunk egy liftbe és a harmadik emeletig meg sem állunk. Ekkor már biztos voltam abban, hogy vagy egy túlmisztifikált kiállítást látok majd, ami az erős külsőségek mellett alig ad valami kézzel foghatót, vagy bevisznek egy szobába, és egyszerűen feldarabolnak viccből.

És ez az érzés a kiállítás végéig nem akart elmúlni.

Röviden összefoglalva a következőről van szó: kapsz egy fülhallgatót, ami tudja, hogy éppen melyik teremben vagy a huszonakárhányból. Kapsz egy kísérőt, aki nyitogatja az ajtót a termek között. És kapsz néhány viaszbábút meg fényeffektet, amik a füledben szóló narráció ritmusára változnak. A módszer tök jó, mindenki ugyanazt hallja, mindenki ugyanazt látja, miközben a fejhallgató kiszűri a zavaró neszeket, a klíma bekapcsolódását, a függönyöket mozgató motorok hangját: nem marad más, csak Vass Gábor, ahogy azt mondja: Bátori Erzsébet nagyon-nagyon gonosz volt. De tényleg.

Ebből a szempontból tehát egészen filmes a hatás.

Ahol a film és a Murder elválik egymástól, az a termekben töltött második-harmadik másodperc környékére tehető. Itt döbbensz rá arra, hogy hiába jó a hang, hiába érdekes a látvány, ezek a rohadt viaszbábuk nem mozognak. Egyáltalán semmit se csinálnak, még egy motor sincs a kezükbe építve, ami végtelen ciklusban téphetné le és rakhatná vissza a saját fejét a testére. Van egy statikus kép, azt nézed, közben meg hallgatod a szöveget.

És mindezt huszonvalahány termen keresztül.

Ez annál is inkább bosszantó, mert van pár kimondottan jó pillanata a Murdernek. A hangsáv tényleg jó, és a bábuk is rendben vannak. A látványvilágba sem lehet belekötni. Az elhangzó információk mondjuk nem különösebben mélyek, mintha azokat eleve az amerikai piacra szabták volna a magyar ötletgazdák. Annyira csak a Wikipedia első bekezdéseire koncentráltak, hogy belefutottam olyan mondatba, ami lényegében szó szerint egyezett az online enciklopédia tartalmával.

De Ed Gein bemutatása például egészen színvonalasra sikeredett. Ez a fickó ihlette a texasi láncfűrészes mészárost, meg a Bárányok Hallgatnak főgonoszát, mivel kedvenc hobbija volt emberek megnyúzása, majd a bőrből mindenféle ruhadarabok készítése. Két embert ölt meg és számtalan, sírrablásból származó testet halmozott fel wisconsini házában, utóbbit építették fel újra a a Vörösmarty téren, a harmadik emeleten a Murder szervezői. A szöveg is jó: Vass, amikor még a bejárat előtt állunk, a fülünkbe súgja, hogy bent ugyanazt látjuk majd, amit az 1957-ben kiérkező rendőrök, aztán már csak annyi a dolgunk, hogy szabadon bóklásszunk a rosszul megvilágított, mindenféle testrészekkel, meg bőrszerkókkal gazdagon dekorált belső térben. Tiszta CSI, ez a része tökéletesen működik a kiállításnak.

Meg az is, amikor Jeffrey Dahmer hűtőjében találjuk magunkat, embernyi tejesüvegek között. Viszonylag gyorsan leesik, hogy nem a tejesüvegek nagyok, hanem mi vagyunk kicsik, így a hűtő felső polcain található végtagszerű izék sem karok, hanem levágott pöcsök. Dahmer előszeretettel metszette le, majd fogyasztotta el a fiatal férfiakat, amit már a narrációból tudunk meg. A hűtőben azonban nem egy távolságtartó szöveget hallunk, hanem két nyomozó távoli párbeszédét, ebből sikerül megismernünk minden részletet Dahmer beteges hobbijáról. Aztán az egyik nyomozó megkéri a másikat, hogy nézzen be a hűtőbe, és hirtelen a szoba egyik faláról kiderül, hogy az valójában egy óriási kijelző: mintha valóban kinyitná valaki a hűtőt, egy óriási nyomozó, aki ránk néz, majd a levágott pöcsökre és megállapítja, hogy ez a Dahmer tényleg nem volt egy jó fej fickó.

Sajnos azonban az ilyen pillanatokból kevés akad, többnyire statikus szobákat nézünk, vagy börtöncellákkal tarkított folyosókon mászkálunk, amiken azonban hiába nyitjuk ki a rácsokat és az ajtókat, nincs mögöttük semmi.

Azért szomorú ez, mert láthatóan rengeteg pénz és ötletelés van a Murderben, ehhez már nem kellett volna sokat hozzárakni, hogy a hullámzó helyett a szenzációs jelző jusson eszünkbe róla.

Így viszont a kiállítás legfélelmetesebb része mégiscsak a vége marad, amikor leültetik a látogatókat egy csobogó kút köré, hogy "megnyugtassuk zaklatott lelküket", majd a fejhallgatóban végig kell hallgatnunk egy imát a bűnösökért és az áldozatokért. Egészen addig, amíg ki nem engedtek a meditációs szobából, biztos voltam abban, hogy az ima végén betoppan a texasi, a hasfelmetsző, Dahmer, Gein, Bárhori Erzsébet, Vlad Tepes, meg a haverok és megpróbálnak feldarabolni viccből.

Mondjuk az tényleg elég izgalmas lett volna.