Mielőtt elmentem volna az Angyalok Amerikában című darabra a Nemzeti Színházba, elolvastam néhány kritikát. Érdekelt, hogy mit tud az a darab, ami folyamatosan telt házas, lényegében másfél hónapra előre is eseményszámba megy rá szerezni egy jegyet.

Olvasgattam a kritikákat, de nem derült ki belőlük semmi. Sem a sztori, sem az előadásmód, a szerzők többsége láthatóan nagyon át akarta adni az élményt, de végül alig sikerült megfogniuk valamit. Néhány egymástól független, levegőbe lógó állítás a kritikák többsége.

Aztán megnéztem a darabot és kiderült, hogy miért: egy elsőre szétesőnek látszó, valójában nagyon is koherens, de bonyolult műről van szó, aminek a története lényegesen összetettebb annál, hogy csak úgy össze lehessen foglalni. Vagyis pont nem: a közel négyórás darabban néhány AIDS-es és nem AIDS-es homoszexuálist látunk, akik a nyolcvanas évek közepén próbálnak boldogulni az Egyesült Államokban. Néha meg felbukkan egy-egy nő, akik aztán eltűnnek, majd visszatérnek. Időnként más karakterként.

Mondom, nem nagyon lehet ezt leírni. Össze lehet foglalni, de nem érdemes. A lényeg ugyanis nem a sztori, viszont fogalmam sincs, hogy helyette mi az. Mondhatnám, hogy a karakterek árnyaltsága adja az előadás gerincét, de ez sem igaz, mert sok közülük alapvetően képregényszerű: akad hataloméhes szemétláda, van republikánus, jószívű, házas, homoszexuális mormon ügyvéd, van szeretetre vágyó haldokló, bizonytalan esendő, és néhányan le is írnak bizonyos jellemfejlődést a négy óra alatt, de nem vádolhatjuk azzal az Angyalok Amerikában című darabot, hogy valami szédítően mély jellemrajzot ad a karakterekről.

Akkor miért álltam a negyedik óra végén a fél színházzal együtt vastapsolva a nézőtéren? Fogalmam sincs. Pontosabban tudom: azért, mert zseniális előadást láttam, amilyenbe csak ritkán fut bele az ember, de nem tudnék kiragadni egyetlen olyan momentumot sem, ami felelős lenne ezért az elsőosztályú szórakoztatásért. Akárhova nyúlok, semmit markolok és rájövök arra, hogy egy jó darab több az elmesélhető sztorinál.

Persze jó az alapanyag, hiszen attól még, hogy képtelenség összefoglalni az eseményeket, nagyon sok izgalom történik a színpadon (kábé mint a Száz év magányban: foglalja össze nekem valaki a történetét, ha tudja). Megelevenedik a nyolcvanas évek Amerikája, tisztán láthatóvá válnak a korszak szereplőinek vívódásai, amik szerencsére örök érvényűek: nemcsak az amerikaiaké, nemcsak a nyolcvanas éveké és nemcsak a homoszexuálisoké. Oké, a keretet az AIDS adja, a betegségtől való félelem és szenvedés alakítja, irányítja a szereplők viselkedését, az a fordulópont. De függetlenül attól, hogy a betegség a fejlett nyugaton már a gazdasági válság és a gyorséttermi kajálás mögé szorult a legveszélyesebb ellenségek listáján, a történet működik. Mert végül is tök mindegy, hogy mi indítja el a folyamatokat, lényeg, hogy azok elindulnak, változásokat okoznak az emberi kapcsolatokban, és ez a változás, ez a dinamika az, amit a darab tökéletesen megfog, amitől elkezdenek érdekelni minket ezek a felskiccelt karakterek. Hogy merre hömpölyög méltóságteljesen tovább a darab. Főleg, hogy az egész vázat nyakon öntötték egy tankhajónyi misztikummal és drogos látomással.

Az élvezhetőségben persze óriási szerepe van a remek színészgárdának, a nyolc szereplő közül nincs olyan, akiért ne lehetne lelkesedni. Nekik köszönhetjük, hogy hiába csak kis darabot látunk a karakterekből, pontosan tudjuk, hogy mennyi minden van mögöttük. Miattuk lesznek tökéletesen háromdimenziósak a szereplők. Alföldi Róbert olyan elegánsan, szórakoztatóan és természetesen haldoklik, hogy mindenki képes azonosulni a problémáival. Kulka János végig uralja a teret a szemét hatalomember szerepében, aki a kommunisták üldözése idején az állam megbízottjaként vizsgálatokat folytatott a homoszexuálisok ellen, most meg AIDS-es. Ja nem. Ha bárki kérdezné: rákos. Aztán ott van László Zsolt, aki lényegében abban a pillanatban elhagyja élete szerelmét, amint az elkezd szenvedni és haldokolni. Vagy a visszatérő Stohl András. Tenki Réka. A tucatnyi szerepet eljátszó Udvaros Dorottya. Söptei Andrea. Szabó Kimmel Tamás. Azért írom le a nevüket, mert mindannyian annyira jók, hogy muszáj.

És ott áll az egész mögött Andrei Şerban sztárrendező, aki állítólag a nyári próbákon még maga sem tudta, hogy miként áll majd össze a két négyórás darabból a történelem során most először egyetlen négyórássá gyúrt Angyalok Amerikában, de aki végül hozta a csodát. Kapott már egy csomó nemzetközi díjat, igazi sztár ő Amerikában is, szóval ezt vártuk tőle.

És persze ott áll még Şerban mögött is Alföldi, aki hajlamos úgy tenni, mintha ez nem az ő biznisze lenne, mintha a szerzőé és a rendezői lenne az érdem, pedig nemcsak remek színészként, hanem kivételes színházigazgatóként is segítette a darabot. Lehetővé tette. Amikor a nézőtér felállva ünnepelt, amikor a darab olyan vastapsot kapott, amilyet ritkán lehet magyar színházban hallani, akkor az nemcsak a zseniális előadásnak járt (az is megérdemelte volna), hanem annak a társulatnak, iránynak is, ami most a Nemzetit jelenti. Ami vagy megmarad nekünk, vagy nem. Alföldi megbízatása ugyanis az idén lejár, és bár újra pályázott az igazgatói székre, egyáltalán nem biztos, hogy minden sikere ellenére is ő viheti tovább a színházat.

Pedig a nézők szerint biztosan neki kéne.