Vannak helyek, amikről megírjuk, hogy jók, és még hónapokkal később is tartják magukat a kezdeti színvonalhoz. Nem könnyű ilyeneket találni, viszont amikor ráakadunk egy ilyen kincsre, nem eresztjük el. Volt nekem már több kedvenc budapesti éttermem, ahol hónapok óta nem ettem egyetlen jó falatot sem. Ezért is örülünk annyira az olyan helyeknek, mint a kedvenc kekszeinket készítő La Delizia: amióta náluk jártunk, folyamatosan fejlesztettek, növekedtek, dolgoztak, és úgy lett sokkal nagyobb a kínálatuk, hogy a régi sütiket is változatlan minőségben készítik.

Arról viszont, amiről egyszer már írtunk, értelemszerűen nehéz újra írni. Szóval tök jó hír, hogy a közelmúltban bővítették a nemrég még egyetlen zseniális darabból, a Szerencsen csókjából álló macaronkínálatot.

Nem mintha azzal lett volna bármi baj, sőt, most, hogy megkóstoltam a másik négyet, még mindig favorit az eredeti, amiben olyan csodálatosan hömpölyög a csokoládé, hogy érzékenyebb gasztrobuzik simán elsírják magukat tőle. De a változatosság önmagáért is gyönyörködtet, és öröm, hogy végre ebben a kategóriában is van választék.

Na persze nem lett belőlük Laduréé, az a francia sütilánc, amelyik feltalálta a macaront és amelyik 15 ezer darabot ad el minden nap az édességből a szivárvány minden színében. Amikor Párizsban vagyok, mindig megpróbálok vásárolni náluk, de akármennyire profik, legtöbbször elmegy a kedvem a sorban állástól, cserébe minden sarkon látok valakit, aki Laduréé-szatyorral a kezében sétál.

A La Delizia nem esett túlzásba, nem szaporították a színek számát, viszont szolidan megnövelték a kínálatot. Most ezt árulják:

A Szerecsen csókjáról már mondtam, hogy kiváló. Az új csilis-csokis majdnem ugyanezt tudja, csak kicsit vadabb, kicsit csípősebb. Nem újítja meg a műfajt, viszont kiváló váltótársa a klasszikusnak.

A meggyes azért különbözik a többitől, mert gyümölcs van benne, remek lekvárral tömték meg a süti közepét, szerintem kicsit kevéssel, Dóra szerint kicsit sokkal Ez ízlés kérdése.

Ami viszont nem ízlés kérdése, az a mogyorós macaron. Nem vagyok oda különösebben a mogyoróért, ez a világos süti viszont olyan tisztán, hibátlanul emeli át a puha édességbe a kemény termést, hogy az dicséretet érdemel. Úgy fogom a La Delizián keresztül megszeretni a mogyorót, ahogy korábban magát a kekszet, mint műfajt.

És a végére hagytam a legellentmondásosabbat, a sós karamellkrémes macaront. Mert ez az edésség bizony sós. És nemcsak valahol távolban, az ízlelőbimbók eseményhorizontjának túlsó végén, hanem telibe a közepébe.

És én macaront így még nem szerettem.

Olyan remek arányérzékkel találták el a süti ízesítését, hogy akármennyit meg tudnék enni belőle, persze három után valószínűleg felfordulnék, olyan tömény, laktató édességekről beszélünk. De az biztos, hogy új kedvencek vannak a kínálatban, szóval a kötelező Szerecsen csókja helyett időnként választani fogok a többiből is.

Vagy inkább mellé, abból baj nem lehet.

Ha élőben is ki akarod próbálni a város legjobb sütijeit, meg akarod ismerni a legizgalmasabb helyeket és gatyába akarod rázni az angoltudásodat, gyere el az Egy nap a városban egynapos élménytanfolyamára. Részletek itt, jelentkezni meg itt tudsz a meglepően olcsó menetre.