Dóra régóta mondta, hogy ki kéne próbálnunk valamelyik ötcsillagos hotel sunday brunch-át, azaz vasárnapi svédasztalos menüjét, én meg rendszerint gúnyos röhögések kíséretében elmagyaráztam neki, hogy ez miért rossz ötlet:

• mert egy ilyen menü méregdrága
• mert az igazán jó séfek nem a hotelekben dolgoznak
• mert svédasztalon rendes kaja nem terem

Voltak neki korábbról remek élményei a sunday brunch-okkal, de biztosítottam arról, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeit. Meg hogy korábban nem tudta, mi az igazán jó. Akkor még nem ismert engem, így a kiváló éttermeket sem, de amióta bevezettem a gasztronómiai non plus ultrába, az evés csimborasszójába, bőven emelkedett annyit az ingerküszöbe, hogy már nem ízlene, amit korábban annyira szeretett.

Aztán addig rágta a fülemet, amíg rá nem vett egy ilyen ebédre. Átnéztem a kínálatot, megkérdeztem néhány ismerőst, akik számos hotelről lebeszéltek, míg végül a sunday brunch-kategóriában nemrég díjat nyert Budapest Marriott Peppersre esett a választásom. Ha már lúd, legyen kövér.

Azt hittem, viszonylag könnyű dolgunk lesz, beugrunk a nyilván üres étterembe, eszünk valamit, aztán le van tudva.

Ehhez képest ez a kép fogadott:

Az étteremben vasárnap egy körül már nem volt szabad hely. Találkoztam ismerősökkel is, ők elmondták, hogy annyira jó a Peppers híre, hogy gyakorlatilag tele van törzsvendégekkel, akik félig megtöltik a helyet, a másik felét meg elfoglalják az alkalmi látogatók. A nagy érdeklődésre való tekintettel megnyitottak még egy termet, mi oda tudtuk csak leülni, közel a játéksarokhoz, ahol animátorok szórakoztatták a gyerekeket, így a szülők nyugodtan tudtak ebédelni. Szuper ötlet.

A kilátás egyébként innen is pont olyan jó, mint az étterem többi részéről, a Dunát lehet látni, meg a budai várat:

A lényeg persze, hogy milyen a kaja. Mivel egy főnek 8100 forintba kerül a menü, nagyok voltak az elvárásaim, arra gondoltam, hogy viszonylag nehéz lesz ügyesen kitölteni ezt a keretet. Az ebéd végén viszont inkább úgy voltam vele, hogy ebben a kategóriában, ilyen körülmények közt ez az összeg meglepően alacsony, és csoda, hogy ennyiből ki tudta hozni a Peppers séfje ezt a minőséget.

Nézzünk először körül. Vannak remek felvágottak Serrano sonkával, chorizóval, bélszín carpaccióval, tatárral, a kötelező körökkel. Remek minőségű ételek ezek, bár még nem mutatják meg, hogy mire képes a konyha, csak azt, hogy jó alapanyagokkal dolgoznak.

A hideg libamáj már más kategória, leheletfinom fogás, de libamájban a Peppersben ez csak a kezdet (folyt.köv). A tonhal is kiváló volt, nem annyira, mint a Nobuban, de ott mondjuk csak a tonhal kerül annyiba, mint itt az egész ebéd (a képen a máj, a tonhal és a tatár nászát látjuk):

A svédasztalos evéseknél általában vigyázok arra, hogy csak kevés félét vegyek a tányéromra és értetlenül állok azok előtt, akik mindenféle, össze nem passzoló ételekkel próbálják kielégíteni az éhségüket, agyonvágva minden koncepciót. Itt viszont a sok finomság közt elvesztettem az eszemet, és mint egy amatőr, képes voltam összeválogatni ezt:

A tányér hamar üres lett, újult erővel vetettem magam a svédasztal elé. A grillezett zöldségeknél csak a gazdag és színvonalas kínálatot volt időm átnézni, enni nem tudtam belőlük, ahogy kimaradt a lazac is, mert vitt a sodrás magával a sajtokig, ahol határtalanul boldog lettem, és már tudtam, hogy Dórának volt igaza: csodás kínálat, remek darabokkal, a Magyarországon olyan gyakran elhanyagolt, fantáziátlan sajtoknak itt nyomuk sem volt, helyettük csodálatos, sokféle ízlést kielégítő asztalt állítottak össze.

Miközben ezeket ettük az asztalnál, rendeltünk néhányat a nap spéci ajánlataiból is, amiket asztalhoz hoznak, de attól még nem kell értük külön fizetni. A roston sült libamáj (mondtam, hogy a libamáj még előkerül) fokhagymásan annyira jó volt, hogy a próba után még hármat rendeltünk belőle. Szépen készítették el a májat, csodás volt mellé a szósz, ennék belőle most is:

A kagyló bennem kevésbé hagyott mély nyomot:

A rák viszont megint olyan erővel hatott, amilyenre csak a legjobb konyhákban számítunk:

És még mindig csak az előételeknél tartunk. Evés közben a pincérek tökéletes kiszolgálásban részesítettek, remekül végezték a munkájukat, a felesleges tányérokat elvitték, a félbehagyott fogásokat viszont nem bántották. A poharunkban mindig volt pezsgő, vagy fehérbor.

Viszont folytatni kellett a portyázást, visszatértem a svédasztalhoz. Két perc múlva félig átsült steakkel tértem vissza, ami megint csak közelítette azt a színvonalat, amit egy elég jó a la carte étteremben kapok majdnem annyiért, mint amennyibe itt az egész ebéd került. Nem érte el, de közelítette, ahogy a bárány, vagy a borjúpaprikás is remek volt:

Már élet és halál közt mentem el a desszertekért. A madártejtől nem ájultam el, de attól még a Kistücsökben sem, pedig nagyon büszkék voltak rá, egyszerűen nálam ebben a műfajban az az etalon, amit még a nagymamám készített húsz évvel ezelőtt.

A Crème brûlée ezzel szemben pont olyan volt, amilyennek évszázadokkal ezelőtt megálmodták.

Az ebéd végén kértem a számlát, amin pontosan annyi szerepelt, amennyit vártunk: három főre 24.300 forint, fejenként tehát 8100.

Ha úgy nézzük, hogy mit kapunk érte a boltban, sok. Ha úgy, hogy mekkora esélyünk lenne elkészíteni akár csak egyet is a kipróbált fogások közül hasonló minőségben otthon, már barátságosabb. Ha meg azt, hogy mennyibe kerülne ennyiféle ételt összeütni a konyhánkban, vagy megkóstolni akárcsak a töredékét is ennek egy jó étteremben, akkor viszont kimondottan olcsó. Az árban ugyanis benne van háromórányi szabad zabálás, amikor az ember nem nézi, hogy mi-mennyibe kerül, sem az ételnél, sem az italnál, a bornál, a kávénál, mert minden benne van az árban, és közben nemcsak jóllakunk, de olyan finomakat is eszünk, hogy tényleg elégedetten távozunk.

Igaza volt Dórának, fenébe is, be kell ismernem.