English

Egy nap a városban

Budapest legszebb lépcsőházai: Pozsonyi út 38.

szucsadam 2012 február 21.

A Dunapark-házak középső tagjában már voltunk korábban, most a szomszédba is ellátogatunk, a Pozsonyi út 38-ba, mert egyrészt ez is gyönyörű, másrészt van néhány érdekes történet, ami ide kötődik.

Belépve a kapun a környéken megszokott, letisztult Bauhaus-stílus köszön vissza (bár mint korábban írtam, Újlipótvárosban nincs a hagyományos értelemben vett, tiszta Bauhaus-épület), amit az épület születésekor, a 30-as években nem leplezett lenézéssel fogadott a neobarokkhoz szokott budapesti lakosság. Egy korabeli karikatúra erről:

Egy elmélet szerint a budapesti zsidóság az antiszemita hangulatra reagálva azonban szeretett volna egy saját stílust, hogy így különböztethesse meg magát az őket üldözőktől. És noha még ma is nagyon kedveljük, szépnek látjuk a középkor építészetét mímelő lépcsőházakat, be kell látnunk, hogy ez egyáltalán nem unalmas, inkább fantasztikus:

Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte a házat, előbbi ebben a lépcsőházban, a hatodik emeleten saját magának is szánt egy 200 négyzetméteres luxuslakást. Nem sokáig élhetett itt, mivel 1944-ben rátörték az ajtót, és a Dunába lőtték.

A lakásába aztán Hatvany Lajos, író, kritikus, irodalomtörténész költözött. Egy városi legenda szerint amikor 1959-ben odaítélték neki a Kossuth díjat, Hatvany nem vette át személyesen. Ekkor a hazafelé tartó Aczél György ugrott fel hozzá, hogy itt, a lakásában adja át az elismerést.

A házban egyébként nemcsak Hofstätteré számított luxuslakásnak, az egész lépcsőház, a dupla felvonó, a márvány és a bejárattól a lakásig tartó nagyvonalú terek mind a budapesti zsidóság legtehetősebb rétegét szólította meg. A lépcsőkön még az eredeti, csaknem 80 éves, kék színű burkolatot láthatjuk, textilszövetre vulkanizált műanyag réteget. Egy magyar találmányt, ami láthatóan eléggé időtálló.

Ebben a lépcsőházban is Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény egyik szervezett túráján jártam, ami azt jelenti, hogy a fényképezés után vagy harmincan álltunk a lépcsőházban, hallgatva kísérőnk, Maczó Balázs előadását. Egyszercsak beindult mellettünk a lift. Hangos kattogásokkal felemelkedett, megállt, ajtó becsukódik, vissza. Mikor leért a földszintre a fülke, Balázs pont a gondolatának végére ért, és a következőbe nem kezdett bele, amíg nem szállt ki a felvonó utasa - arra számított, hogy magyarázkodni kell esetleg, miért is vagyunk itt. A liftből Dévényi Tibor szállt ki. Zavartan nézett körbe, megállt, aztán megint elindult, visszanézett, segítséget várt. Nem értette. Aztán a néma tekintetektől kísérve kisétált a kapun.

Ha a helyébe képzeljük magunkat, mi sem értenénk. Képzeljük el, hogy mi liftezünk le egy lépcsőház földszintjére, ahol általában egy teremtett lélek sincs. Ebben a tudatban nyitjuk ki a liftajtót, amit kinyitva 30 embert pillantunk meg. Körbeállnak minket, és mindenki ránk néz, egy szót se szólnak, csak bámulnak, láthatóan felismerve az első magyar lemezlovast. A gyengébb idegzetűek futva tennék meg az utat a kijáratig, csak az igazán exhibicionisták vennék elő lazán a tollat autogramosztáshoz.

süti beállítások módosítása