Múlt pénteken kiállításmegnyitón voltunk Dórával. Pontosabban ő megnyitotta, én meg egyszerűen jelen voltam. Még pontosabban Dóra huszadmagával nyitotta meg Dús László festőművész kiállítását - mindannyian Dús keresztlányai, de van még belőlük vagy kétszáz. A keresztelés valahogy úgy történik, hogy Dús ránéz egy számára szimpatikus lányra, és közli vele, hogy akkor mostantól ő a keresztlánya.

Az idén hetvenéves művész sikeres volt itthon, majd sikeres lett az Egyesült Államokban is, kollázsai megtalálhatók a Metropolitan Museumban, a Library of Congressben, a NASA Space Centerben, a Smithsonian Institute-nál és a National Gallery of Fine Arts-nál, egyszóval a menő helyeken. És múlt péntek óta egészen július 19-ig a Fugában is, érdemes rá elmenni.

Mondjuk a kiállítást kihagyni nagy hiba volt, az ugyanis formabontó volt, erőteljes és rendkívül szórakoztató. Egy váratlan pillanatban megjelent Dús mellett az egyik keresztlány, aki elkezdett felolvasni papírjáról néhány gondolatot a művészről. Aztán csatlakozott mellé egy másik, majd még egy, aztán még egy, míg végül több mint húszan soroltak különféle érdekességeket Dúsról. Természetesen egy-két elkapott gondolaton kívül semmit sem értettünk, de pont ez volt a cél: a megnyitók hosszú beszédei általában unalmasak és úgysem figyel rájuk senki, ráadásul ez a darabokból összeálló egész reflektál is valamennyire a művész képeire. A videón ez egyáltalán nem jön át, de higgyétek el, állat volt.

A kánonnak aztán egy erős zongorahang vetett véget, amikor egy lány áriaszerűen énekelte tovább az eseménnyel kapcsolatos információkat, a legjobb pillanataiban inkább emlékeztetett ez az egész a Tágra zárt szemek álarcos báljának szertartásjelenetére, mint sima megnyitóra. Csak persze itt fel voltak öltözve a lányok. Az énekből sikerült az utolsó ezredmásodpercet elcsípnem:

De ne felejtkezzünk meg a képekről sem, amiket Dús az utóbbi öt évben készített. Van köztük néhány nagyon lendületes, például amelyikbe az Élet és irodalmat dolgozta bele, vagy akárcsak az, amelyik egy spanyol feliratú kapualjat mutat: ahogy Dús a kollázs néha pusztítással járó felépítése során összerakta a képet, úgy hagyja rajta az ál-utcafronton valódi házfalak több évtizedes, évszázados történelmét, mintha egy valódi épületet néznénk, amit felépítettek, hagytak lepusztulni, majd renováltak és végül megint lepusztult.

Aztán vannak nyugodtabb képek is, például a Portugál, vagy a Kis fehér, amik csak egy pillanatot kapnak el, sokszor kollázshoz képest meglepően kiegyensúlyozott pillanatot.

De mindegyik képre igaz, hogy nemcsak távolról szabad élvezni: persze, fontos befogadni a mű egészét, de Dús László kollázsait érdemes közelről is alaposan szemügyre venni, hogy észrevegyük a készítés technikáját: hogy milyen hétköznapi anyagokkal dolgozva hozta létre a kiállítás anyagát a művész, hogyan játszott ezekkel, és elég közelről nézve még azt is látjuk, milyen jól elszórakozott, miközben létrehozta őket.

A kiállítás ingyenesen látogatható július 19-ig, aki arra jár, feltétlenül nézzen be, mert a néhány perc szórakozás garantált.