Ez annál is inkább vicces, mert lélekben a legkellemetlenebb autós vagyok, és úgy is gondolok magamra: türelmetlenkedek, ha valaki bénán vezet, amikor pofátlan, ha közlekedésszervezési baklövéseket látok, és főleg pedig, ha tízzel csalinkázik előttem egy bicikli.

Na attól egyenesen meg tudnék őrülni.

A Kiskörút felbontása és a villamosvonal lerövidítése miatt viszont túl sokáig tartott BKV-val eljutnom a Ráday utcai lakásomból a Király utcai edzőtermemig (autó ezen a szakaszon szóba se jön), szóval megkértem édesapámat, hogy vigye el egy szerelőhöz a tíz éve nem használt biciklimet, és hozza azt olyan állapotba, hogy létfontosságú alkatrészek ne hulljanak ki belőle hajtás közben. Amikor legutóbb Győrben jártunk Dórával, betuszkoltam az autómba a bringát, és azóta azzal járok. Ezzel:

Béna, mi? Hát hadd mondjam el, hogy tíz éve nagyon menő volt, a donorként használt elődjével együtt, amit meg majdnem húsz éve vettem. A kilencvenes évek elején Spanyolországba vittek a szüleim, ahol elkezdtem kagylókat gyűjteni a tengerparton. Ebbe olyan jól belejöttem, hogy ezek kagylóval jöttünk haza, amit eladtam egy díszhalkereskedésnek, aki ötös csomagokban érzékesítette tovább akváriumdíszként. A pénzből vettem egy lila Kiwi Country mountain bike-ot (ha már BMX-et nem kaptam a szüleimtől), amit aztán évek alatt olyan ügyesen tuningoltam, hogy a váz lett a bicikli legbénább része. Ekkor történt, hogy az iskolai tombolán a belépő mellé kapott jeggyel megnyertem ezt a Winnert, a tombolajegyeket tízes tételben felhalmozó osztálytársaim őszinte döbbenetére. Átszereltem a legjobb alkatrészeket az új vázra, a régit a Winner bénább részeivel összeépítve eladtam, a kapott pénzből meg újabb sportos elemeket vettem. Használtam vagy fél évig, aztán Budapestre költöztem, és azóta a szobámban porosodott.

Most, hogy elővettem, először is meg kellett állapítanom, hogy a preferenciáim megváltoztak: már egyáltalán nem vigasztal, hogy könnyű a nyereg, ellenben rendkívül bosszant, hogy töri a seggem. Nem okoz örömöt, hogy súlycsökkentő jelleggel nincs rajta láncvédő, de nagyon zavar, hogy olajos lesz a nadrágom. Viszont arra is rájöttem, hogy a biciklizés olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.

Tíz év kihagyás után másodpernyi bizonytalanság nélkül vetettem magam a forgalomba, cikázok a gyalogosok, autósok közt, sávot váltok, áthúzok, szabálytalankodok, szóval pont olyan köcsög biciklis lettem, mint akiket néhány hónapja még teljes lelkesedéssel szidtam.

Viszont három tapasztalattal is gazdagabb lettem. Egyrészt, és ezzel nem mondok újdonságot, nehéz bringával a városban közlekedni, egyszerűen rá vagyok kényszerítve a főutakra, amivel az autósokat akadályozom, vagy a járdára, amivel meg a gyalogosokat. Elviselhető a helyzet, de korántsem ideális.

Másrészt kiderült az is, hogy Budapesten nincsenek távolságok: a minap hat különböző helyszínt kellett felkeresnem a Nagykörút vonalán belül, és összesen talán ha 15 perc ment el közlekedésre. Gyalog ugyanez vagy másfél órán át tartott volna, BKV-val a várakozásokat is figyelembe véve egy óra biztos elment volna, autóval is közel ennyi, mert azzal meg parkolóhelyet kellett volna keresni. Bringával elképesztően hatékony és szabad az ember, és egy rakás olyan feladatot tudok bevállalni, amit korábban nem.

És akkor a végére a fő mondanivaló: korábban sokszor hallgattam kissé dühöngve, ahogy a biciklisek a tévében és a rádióban, vagy a posztok kommentjeiben szidják a budapesti vezetési morált, az autósokat. Mondván, hogy azok szemét népség, akik el akarják pusztítani a bicikliseket.

Bevallom, ehhez a kérdéshez nem tudtam nagyon hozzászólni. Nekem ugyan voltak időnként gyilkos gondolataim vezetés közben, de egyetlen biciklist sem pöcköltem meg a lökhárítóval, de persze nem tudhattam, mit művelnek a többiek. Biciklire szállva viszont kiderült.

Azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem a budapesti autósok szuper fejek. Nyilván tudnék úgy közlekedni, hogy felbosszantsam őket, de a szabályokat közepesen betartva egyetlen kellemetlen élményem sem volt az elmúlt hónapokban. Sőt, inkább azt vettem észre, hogy úgy bánnak velem, mint a hímes tojással: türelmesek, vigyáznak rám, előzékenyek velem, óvnak, mint egy apró gyermeket az óriások. Számtalanszor fordult elő, hogy azért nem ért át valaki a zöldön, mert én előtte bénáztam, de egyszer sem dudáltak rám. Előfordult, hogy egy troli azért csak harminccal tudott áthaladni a szűk belvárosi utcán, mert előtte tekertem, de nem jött rám, nem gyakorolt rám lelki, vagy fizikai nyomást, hagyta, hogy haladjak.

Lényeg, hogy rettegjetek, mert a Winneremmel Budapestre támadtam, és amíg nem csökken 10 Celsius fok alá a hőmérséklet, le sem szállok róla (bár Dóra kikötötte, hogy ha gyerekünk lesz, el kell felejtenem a biciklit), bár ha így mennek tovább a dolgok, nem lesz itt konfliktus. Bár egy régi biciklistől, Tenczer Gábortól hallottam rémtörténeteket a türelmüket elvesztő buszosokról, meg arról, hogy a Nagykörút este 9 és 11 közt, amikor a kicsit részeg autósok az utakon vannak, kész horror, egyelőre élvezem a szabadságot.

Kihívásokkal teli, de jó dolog Budapesten biciklisnek lenni.