Az Egy nap a városban blog rendszeres olvasói kívülről fújják már András történetét, úgyhogy a következő bekezdés csak az újaknak szól, a rutinos olvasóink meg ugorjanak a következőre. 

András egy hajléktalan volt a lakásom közelében, aki hiába élt az utcán, ragaszkodott a régi értékeihez: nem hangoskodott, nem zavart senkit, nem kért pénzt, csak elfogadta, és valójában nem is volt hajléktalan: sátrában lakott, amíg össze nem kaszabolták azt. Ekkor újabb sátrat vett, azt meg ellopták. Ősszel kezdett el megindulni a lejtőn, egyre többet ivott, egyre kevesebbszer volt tiszta pillanata. Posztot írtam róla, amire rengeteg felajánlás érkezett, de már nem tudtunk segíteni Andráson, mert váratlanul eltűnt. Ekkor jelent meg a második írás. A harmadikat meg akkor közöltük, amikor előkerült: kiderült, hogy a Menhely alapítvány fogadta be, hogy pár hét alatt drámaian javult az állapota, hogy tavaszig biztosan meg lesz oldva a szállása és hogy előbb-utóbb dolgozni szeretne. Nagy erőkkel kezdett el konyhai kisegítő munkát keresni, de mindenhonnan elküldték, mert nőt akartak alkalmazni, akkor kérte a segítségünket.

Végül aztán befutott egy levél egy hazai gyorséttermi lánctól, amiben leginkább arról volt szó, hogy amennyiben András megfelel a dolgozókkal szembeni legszigorúbb előírásoknak, alkalmazni fogják az étteremben. Biztosak akarnak lenni abban, hogy a rá bízott munkát el tudja végezni, hogy a sztenderdeket betartja, éppen ezért szívesen várják egy felvételi beszélgetésre.

Együtt érkeztünk meg az irodába, menet közben András mesélt egy kicsit a korábbi életéről, és kiderült, hogy még polgáribb életet élt, mint hittem. Évtizedekkel ezelőtt, amikor Németországban dolgozott, és volt rendes munkája, el tudott menni az első feleségével közel egy hónapig tartó tunéziai nyaralásra. Mesélt nekem a Sidi Bou Saidban található kék tetőkről, meg a másik repülős útjáról, Krétáról.

Szóba került a Menhely is, ahol András szerint sokan nem tisztálkodnak. Arról mesélt nekem, hogy ömlik a meleg víz, bármikor le lehetne zuhanyozni, képtelen megérteni, hogy néhányan miért maradnak mégis inkább koszosak, büdösek. Hogy miért nem koldulnak össze legalább némi borotvahabra meg borotvára valót, aztán rakják rendbe magukat. "De ők nem is mennek épp állásinterjúra" - mondtam, amivel nagyjából helyükre is kerültek a dolgok.

A beszélgetés körülbelül negyven percen keresztül tartott és azzal ért véget, hogy András alkalmas a munkára, keresnek neki valami helyet.

Pár nappal később aztán csörgött a telefon, és kiderült, hogy nem tudnak neki állást kínálni: abban a pozícióban, amiben őt el tudták volna képzelni, nincs üresedés és a közeljövőben nem is látszik ilyesmi. András nem adta fel, vagy egy tucat helyen járt, de mindenhonnan elküldték különböző indokokkal. Nem lehet tudni, hogy miért, de nem kapott állást, pedig nem válogatós, bármit elvállal és mindent megpróbál lehetőségeihez képest becsülettel elvégezni. A több hónapig tartó próbálkozás ellenére azonban még csak arra sem kapott lehetőséget, hogy próbára tegye magát. Hogy legalább néhány próbanapra felvegyék, megnézni, hogy mire képes. 

Nem az a baj, hogy hajléktalanok vannak, nem vagyok én kommunista, aki szerint mindenkinek egyformán kéne részesülnie a javakból. Aki nem tesz a boldogulásáért, annak viselnie kell a következményeket. Az viszont már komoly probléma, hogy ha valaki tenni akar és tesz is a munkáért, az elfogadható életkörülményekért, a társadalom annak sem adja meg az esélyt. Lehet persze ujjal mutogatni az utcán élőre, hogy minek iszik, inkább dolgozna, de mennyi esélye van az átlagos hajléktalannak, ha még a tanult, nyelveket beszélő, tettre kész, tiszta András is visszapattan mindenhonnan? 

Elég keserű tapasztalat volt ez a pár hónap, mert úgy tűnik, nincs második esély, a társadalom csak szavakban segítőkész, ám amikor tettekkel is lehetne segíteni, akkor már elfordul. Még ha szereplőnk nem is pénzt, csak munkát kért, tehát aki adna, kapna is egyben.

András még körülbelül egy hónapig lakhat a hajléktalanszállón. Ha addig nem talál állást, nem lesz rendszeres jövedelme, visszakerül az utcára, onnan nézve meg már reménytelennek tűnik a helyzete: ha nem tud tisztálkodni, nem lesz lakcíme, még kisebb esélye lesz arra, hogy bárki alkalmazza.

És akkor pár hónap múlva ő is egy lesz a részeg hajléktalanok közül, akikre az okosok majd ujjal mutogatnak az utcán, hogy egy semmirekellő, lám, dolgoznia kéne, ehelyett egész nap csak piál. És ha jövő télen megfagy az utcán, biztos lesznek olyanok, akik úgy gondolják, ha kicsit is megerőltette volna magát, másképp alakult volna a sorsa.

Jótanácsokkal tele van a padlás.

Ha fel akarod hívni a problémára a figyelmet, nyomj egy like-ot!