Megtaláltam a tökéletes budapesti színházat. Minden szempontból ebbe a városba illik: a színpad egy belvárosi, romos bérház, a színészek lelkes, gyakorlatilag ingyen dolgozó, végzős színművészek, a darab pedig arról szól, hogy folyamatosan meglepjenek.

Akik a Facebookon követnek minket, láthatták, milyen választ kaptam a Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásra jegyet foglaló e-mailemre:

Köszönjük, hogy jelezte nekünk, hogy kapcsolatba került a 49-es csomaggal. Reméljük, hogy az ön segítségével közelebb kerülünk a csomag kézbesítésével kapcsolatos rejtélyekhez. Biztosak vagyunk benne, hogy az Ön jelenléte nagymértékben segíteni fogja munkánkat.

Még biztosabb lettem benne, hogy noha rászerveztem a szombat délutáni előadásra egy másik programot, mégis csak ezt kell választanom. A helyszín a Fogasház, az épp bezárás rémével fenyegető Tűzraktérhez hasonló alkotóműhely, ahol az elhagyatott bérházban művészek laknak és dolgoznak, alul egy kocsma működik, néha koncert, előadások, kiállítás, filmklub és hasonló kulturális nyalánkságokat szerveznek, nem feszengősen, a sarokban a pókháló, a plafonon a beázás nyoma simán elfér.

Hát ide érkeztem én:

Az udvaron várakoztam, mellettem láthatóan a színészek beszélték meg a forgatókönyvet. Szándékosan nem olvastam utána jobban az előadásnak, tudtam, hogy valami különleges lesz, és az a tény, hogy a színpadon egy zenekar hangszerei feküdtek szanaszét a földön, nyilvánvalóvá tette, hogy különleges is lesz. Például mert nem lesz színpad.

Beszólították a nézőket egy alagsori szobába, az eligazítóba, ahol egy munkásruhába öltözött színész (Boross Martin) elmondta nekünk, köszönik, hogy jelentkeztünk a munkára, és segítünk megtalálni az elveszett küldeményt. Kiderült, hogy a rejtélyes 49-es csomagot már többen megpróbálták kézbesíteni, de nem sikerült. Nekünk az lesz a dolgunk, hogy megtaláljuk, és rendeltetési helyére juttassuk.

Ezután átmentünk a koordinációs központba - ide sokszor jártunk vissza új munkáért -, ahol az imádnivaló Cserne Klári (az előadás után megkérdeztem a nevét) hívott minket sorszám szerint, és adta át a kézbesítendő küldeményeket, instrukciókkal. "Háromszor kopogjon, kedves, nem kétszer, nem ötször, há-rom-szor, és ne ijedjen meg, a lakó kicsit mogorva, de addig ne jöjjön vissza, amíg alá nem íratta a nyomtatványt. Érti? Jó. Na menjen."

Postások lettünk. A Fogasház összes lakása, beleértve a pincehelyiséget is, az előadás része lett, egy hatalmas, berendezett, élő színpad, meglepetésekkel, fejtörőkkel, színészekkel, akik hol segítenek megtalálni a megoldást, hol egyszerűen csak meglepnek, és viszik a előre a cselekményt, göngyölítik fel a rejtélyt. Látszik, hogy rengeteget készültek erre, és az a tény, hogy összesen nyolc néző fér be egy előadásra, igazán különlegessé teszi az egész hangulatot. Noha időnként a technika kifogott a szervezőkön (nem működő írógép, kimerült zseblámpa), az élmény így is hibátlan volt.

Két jelenetet annak ellenére felvázolnék gyorsan, hogy nem akarok lelőni semmilyen poént. Nem árulok el semmit a 49-es csomagról, de erős élmények voltak, amiket szeretnék megosztani veletek. Az egyik jelenet azt hiszem a hármas lakásban volt, ahol egy mobiltelefont találtam az asztalon, és egy telefonkönyvet egy üzenettel: telefonos mesemondó vagyok, és fel kell olvasnom a könyvbe ragasztott mesét, és a sztori néha kettéágazik. A vonal másik végén választanak. Körülnéztem, egy festő szobájában ültem, a foteljében. A földön tempera, az asztalon egy csomó személyes holmi, a falnak támasztva festővásznak. Hátul egy ágy.

Megcsörren a telefon, és meghallom, hogy a vonal másik végén egy másik "néző" beszél, neki biztos egy olyan cetli volt az ölében, hogy fel kell hívni. Meséltem. Később aztán visszamegyünk a koordinációs központba, ahonnan bíróságra küldenek. A bírónő (Schnábel Zita) megpróbálja kiszedni a vádlottból, merre is haladt a könyvben olvasott történet, és noha egy szót sem értünk, mi is megpróbáljuk belehelyezni magunkat a szerepbe, és egy olyan karakter fejével gondolkozni, amit az előttünk álló színész viselkedéséből kikövetkeztetünk.

Óriási munka van tehát ebben az interaktív színházi játékban, és nagy kár, hogy tulajdonképpen annyira meglepődtem azon, ami velem történik, hogy sokszor lemaradtam a történet alakulásáról, nem tudtam összerakni a képet. Mentségemre legyen mondva, voltam hivatalnok, süket, kergettek biciklin és elütöttem egy postást. Ja, és lefizettem egy rendőrt.

Én nagyon hálás vagyok a készítőknek ezért az előadásért, mert nyilván lelkesedésből és örömmel készítették el nekünk, alig néhány embernek. Nyolc előadás van egy hónapban, előadásonként nyolc-tíz ember, a belépő 1500 forint volt. Igazából a végére már szerettem volna sokkal többet adni, támogatni őket, mert még jó lenne elmenni sok hasonló darabra.

Később aztán megtudtam, hogy a postástársam az egyik szervező édesanyja volt, aki hazafelé elárulta, a darab már tavaly is ment, és azóta sokat változott, folyamatosan fejlődik. Lehet, hogy néhány hónap múlva ismét beállok postásnak, és újra végigélem ezt az izgalmas két-két és fél órát.

Aki akar menni, siessen a foglalással (erre a hónapra már múlt héten tele voltak):

Április 15. (péntek) 15:00, 17:00
Április 16. (szombat) 14:00, 16:00, 18:00
Április 17. (vasárnap) 14:00, 16:00, 18:00