Nem tagadom, imádom a Gerlóczyt, annak ellenére, hogy rossz tapasztalatom is van a hellyel. Legutóbb, amikor ott vacsoráztunk, a halamnak nem volt íze, és a társaság másik három tagjából kettő hasonlóra panaszkodott, pedig egyikük csirkét, másikuk sertést evett. Persze valahol az is erény, hogy egy emlősből, egy szárnyasból és egy halból sikerült tökéletesen hasonló ízű élelmiszert előállítani, a koala-hal-mutáns-madár büszke lenne.

Aztán volt olyan is, hogy Ádámmal beültünk csak úgy inni valamit, és kértünk egyet a ház söréből. Elég drága volt, meg túlságosan keserű is, de egzotikusnak hangzott, értitek, a Gerlóczy ház söre, aztán kiderült, hogy sima Soproniról van szó, amiből egy pohár kerül náluk annyiba, mint a boltban két üveg.

De: ennek az étteremnek az egyik legjobb a hangulata a városban. Egy csodálatos tér van előtte, egy darab Párizs Budapesten, akárhányszor látom, akárhányszor sétálok arra, elhiszem az illúziót és a francia fővárosban érzem magam. Szavamra, ez óriási dolog.

És a varázslat folytatódik az étteremben is: öt-tíz fok fölött már fűtik az utcát, hogy a szabadban is ehessünk, a bejárattól balra friss kagylót, osztrigát, rákokat árulnak, akárcsak Párizsban, a bejáratnál fogadó első pincér, a belépés után a helyünkre kisérő főpincér, a pincér, aki felveszi a rendelést, és a fizetőpincér, szóval ezek összessége, ez a túlbonyolított elegancia, kényelem szintén Franciaországot juttatja az eszembe.

De még mindig nem értük a felsorolás végére: a Gerlóczy belső kialakítása is egy igazi párizsi éttermet idéz, de olyat, ami már száz éve egyfolytában az, fel sem merül, hogy csak Budapesten próbáltak lemásolni valamit papírmasé díszletekkel, üvegnek álcázott műanyagpoharakkal.

Evés közben francia zene szól, kivéve amikor vacsora közben a hárfán játszanak, a hangulat meg fokozhatatlanul polgári, és azért tegyük rendbe a dolgokat: volt már náluk olyan vacsorában is részem, hogy egyik ámulatból a másikba estem, sőt, az asztalnál mindenki el volt ragadtatva a fogásoktól. Annyira nagy volt a kulináris öröm, hogy az utcai zavargások sem különösebben zavartak minket: két sarokkal arrébb kocsikat döntöttek fel a tüntetők, mi meg elhatároztuk, hogy akkor sem hagyjuk magunkat kizökkenteni a hárfazenével aláfestett pompás polgári vacsorából, ha az étterem előtt kezdenek el különféle tereptárgyakat felgyújtani.

A hosszúra nyúlt bevezető után következzen a lényeg: a Gerlóczyban is van ebédmenü, igaz, nem olcsó, sorozatban már másodszor lépem át az 1750 forintos keretet az Olimpia után. Két fogást ugyan még 1400-ból is meg lehet úszni, háromért viszont már 1800-at kell fizetni, és hát ezt érdemes választani.

A Gerlóczy-ban általában háromféle előétel közül lehet választani, ezek közt két leves és egy szilárd táplálék található. Tyúkhúslevest választottam cérnametélttel, egészen pontosan ezt:

Az étel a franciás környezet ellenére a hagyományos magyar értékrendet hozza. Egyértelműen zsíros, de ez jót tesz a levesnek, ettől van íze, utálom a reformkonyhás húslevest, amiből minden élvezetet kiszűrnek. Tisztán érezhető volt a tyúk íze is, noha húsdarabot nem találtam a levesben, a répák viszont finomak, frissek voltak és a cérnametélt sem a legolcsóbb, amit a Tescóban találni lehet. Talán csak az zavart ebben a fogásban, hogy sótlan volt, de ezen könnyen tudtam segíteni az úgynevezett, erre a célra fenntartott sótartóval.

Másodiknak kijevi csirke mellet rendeltem zöldborsós rizzsel:

Ez a fogás megint sótlan volt. A köret nagyon ízlett, nem tudom, hol találtak mostanában ilyen borsót, de frissnek, jó ízűnek tűnt, ha a konyháról olvassa valaki a posztot, igazán bekommentelhetné, hogy melyik fagyasztott terméket használják. Ügyesen főzték meg a rizst is, nem volt túl kemény, sem túl puha, míg a kijevi csirke mell kimondottan ízletes volt: eleinte tartottam tőle, nagyon száraznak tűnt a fogás, de a belsejébe kent fűszervaj és a finomra készített bunda a borsós körettel végül elűzte minden aggodalmamat. Nem volt semmi forradalmi, különleges ebben a fogásban, de a jó hús az ügyes körettel, meg a friss petrezselyemmel pont azt hozza, amit sokan hiányolnak a polgári magyar konyhából.

Lezárásként Panna cottát kértem:

A desszertre olyan ribizliszószt öntöttek, hogy sikerült teljesen lesokkolni vele: mintha ezer gyümölcsöt főztek volna bele az egy kanálnyi rétegbe, olyan ütős, erős, ízes, dús volt, hogy utoljára talán 1989-ben ettem ilyet, Rómában, amikor egy olasz családnál vendégeskedtünk. Elővettek egy titkos recept alapján készített lekvárt, mi meg sokkos állapotba kerültünk, annyira jó volt. Valami hasonlót sikerült átélni most a Gerlóczyban, de szükség is volt erre az ízbombára felül, mert a tejszínes rész már kevésbé volt meggyőző alul: finoman lágy volt, de a vaníliaaroma miatt kissé iparinak tűnt, szerintem valamilyen porból kavarták ki, vagy valami ilyesmivel ízesítették.

Összességében 1800 forintot fizettem a három fogásért meg a pohár vízért, és még jól is laktam. Nem ettem ugyan különleges fogásokat, de rendelhettem volna előételnek lazacot, főételnek tőkehalat ázsiai spagettivel, desszertnek meg elzászi almatortát is, szóval a vendégre van bízva, mennyire akar eltávolodni a hagyományos magyar konyhától, a helyszín viszont minden esetben verhetetlen.  

Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.