Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, akinek gyerekkorában volt miből válogatni, ha képregényt akart olvasni. A Kockás, a Hahota, később pedig DC Comics és Marvel képregények, a Pókember, X-men, és még vagy tízen-tizenöten, ezek első számait azóta is féltve őrzöm.
Akkoriban a képregényeket úgy osztályoztam, hogy tetszik-nem tetszik. Megtámadhatatlan érvrendszer. Később visszanézve ezeket látszottak a különbségek, az egyes képregényeknél a történetvezetésben és a karakterek bonyolultságában is óriási különbségek voltak. Olyannyira, hogy az egész estés mozifilmek inkább rontottak a karakterek renoméján, mint erősítették azt.
Akkor is voltak már olyan képregények, amiket egyáltalán nem értettem. Különös, de igényes, sokszor festett képek, elvont, rövid történet. Ezek azok az alkotások, gondoltam, amik többek akarnak lenni önmaguknál, komolyan veszik azt az állítást, hogy a képregény irodalom plusz képzőművészet.
Hasonlót érzek, ha most fellapozok egy Pókembert az újságárusnál. Ezt már nem gyerekeknek készítik, alig néhány oldalas, sötét, festett képek, kevés szöveggel és elhanyagolható történettel, mint a gyűjtőknek szánt műalkotást látom benne. Érdekes, hogy átalakult a közönség, hogy kiestek a pikszisből a gyerekek.
Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel a Pinkhell képregény-kiállítást szerettem volna bevezetni, amit a Bartók32 galériában lehet ingyenesen megtekinteni még a hétvégén. Már régóta el szerettem volna menni rá, a még decemberben megnyílt kiállításon a Magyar Képregény Akadémia (figyelem, a név önironikus) művészeinek képregényeiből állítottak ki néhány oldalnyit, valamint a főhősök embernagyságú méretben elkészített rajzait is felaggatták a falra.
„A képregények nem a falra valók. Ahogy a könyvek sem a monitorra. De van, amikor megéri felrúgni a megszokott szabályokat.” Mert az alkotók most megmutathatják, van még magyar képregénygyártás, ahogy van még magyar képregénysorozat is, igaz, a Pinkhellt csak alternatív kereskedői csatornákon lehet beszerezni.
A rajzokat elnézve hol Asterix, hol Az idő urai francia-magyar animációs film, hol Korcsmáros Pál Rejtő Jenő-képregényei ugrottak be, valószínűleg egyszerűen azért, mert legutóbb még ezeket bámultam, de nyilván azért is, mert a művészek közül is sokan ezekkel nőttek fel. Persze elolvasva a szövegeket már helyrezökkenek, ez a fajta irodalom is lépést tartott a korral.
Volt néhány kedvenc, például Szabó Jenő és Fehér Zoltán Mélypont sorozata a mélytengeri lényekről nagyon tetszett, lehetne a magyarok Garfieldja, és az Atom ókor modern Aladárja is remek karakter, de több képregénynél megint az volt az érzésem, hogy túl komolyan veszi magát, miközben sem mondanivalóban, sem a mondanivaló közlésében nem mutat annyit, amennyivel ez indokolt lehetne. Persze lehet, hogy gyermekkori kötődésem miatt pont én vagyok az, aki nem kezeli a helyén a dolgot.
Mindenesetre öröm volt felfedezni, milyen ma a magyar képregénygyártás, aki a Móricz Zsigmond körtér felé jár, ugorjon be egy fél órára, a kiállítás ingyenes, szombat-vasárnap megtekinthető 11-től 18-ig. A kapucsengőn a galéria nevét nyomjátok.