Bizonyára senkinek sem kell bemutatnom azt az érzést, amikor a karácsonyi bevásárlás, nyüzsgés kezd egyre fojtóbbá és idegesítőbbé válni, amikor már fel sem vesszük, hogy valaki ismét rálépett sarkunkra, nekicsapta a csomagolt, műanyag teherautót a könyökünknek, hogy véletlenül más nő kezét fogjuk meg, és sétálunk tovább nyugodtan, mert mi is a részei lettünk annak a forgatagnak, őrületnek, amit az őrület résztvevői sem annyira szeretnek már. A nyáj részének tekintenek mindenkit, aki a szabad akaratából, nem - mint ő - a kényszertől hajtva vesz részt a bevásárlásban. Lökdössük tovább a műanyag teherautókat jobbra-balra, bátran.

A Ferenciek terén aztán, mint a Kaland, játék, kockázat könyvekben, választási lehetőség tárul elénk, kettéágazik az út. Loholhatunk tovább, vagy befordulhatunk a sötét, bejárata felett hatalmas ráccsal éktelenkedő Párisi udvarba. Onnan nem özönlenek ki az emberek, hívogató a kiáramló csend, ott a falhoz lapulhatunk, szusszanhatunk egyet, talán még üvölthetünk is egy nagyot, ilyenkor jól esik - állítólag, természetesen.

Sehol senki. A hosszú, sötét passzázst csak az üvegkupolán beszűrődő fény világítja meg. Egyetlen helyiségből szűrődik ki világosság, egy hologramárus kínálja a senkiföldjén karácsony előtt megrendelésre talán még a virtuális kisjézust is istállóstul, a forgatagtól alig néhány méterre, a nyugalom szigetén. A többi üzlethelyiség mind elhagyatott, sötét, hologrammentes.

Balra egy öreg, talán már nem is mozdítható tűzzáró kapu rozsdásodik csendben, a csótányok csak lábujjhegyen szaladnak, megtapasztaljuk annak az érzésnek a mindent átható erejét, hogy talán mégis rossz helyet választottunk a bonbonvásárláshoz.

Miközben végigsétálunk a passzázson, felnézünk a kupolára, elolvassuk a bezárt üzletek kint felejtett plakátjait, amik az örök időknek kínálják az akciókat, változatlanul. Jártam én már itt évekkel ezelőtt, de a mostani csend és lepusztultság érzése az akkorinál is jobban fölém magasodott, talán épp a karácsonyi forgatag hangulata, az emiatt érzett erős kontraszt miatt. A kontraszt metaforák és hasonlatok sokaságává áll össze, ezek közül a leghangosabb az egész helyet a Blade Runner sci-fi-világába helyezte, ahol felettem J.F. Sebastian készíti magának magányosan a plüssbarátokat, a kupolán pedig az off-land kalandokat kínálja a reklámléghajó. Az egyetlen különbség, hogy a Párisi udvarban nem játszik a láthatatlan Vangelis egy láthatatlan zongorán. Miközben folyamatosan gömbfotózunk a szemünkkel, zene híján így kezdjük elfelejteni, miért is jöttünk be ide.

A Haris közbe érve már teljes bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, az udvar ezen részének láthatóan csak a letöredezett márványlapok, rég odafirkált graffitik adtak értelmet. Sem funkcióban, sem látványban nem találtam más kapaszkodót a megértéshez, pedig becsületesen oda-vissza járkáltam néhányszor anélkül, hogy bárki hülyének nézett volna. Senkinek nem volt erre lehetősége, mindenki máshol volt éppen.

Aztán mégis észrevettem az egyik ajtón a feliratot: Katona József Színház művészbejáró. Ez már egy funkció, aminek remekül megfelel a környezet. Haumann Péter és Ónodi Eszter rajongói találkozó, alternatív programok, az előadás alatt csemperagasztás, vörösszőnyeg-fektetés, kísértetkergetés.

Kéne már kezdeni ezzel a hellyel valamit, nem? Csak mert hát egyébként gyönyörű.

A gömbfotókat ismét Takács Istvánnak köszönhetjük, aki az engem ért kalandok után elkészítette a posztban található fantasztikus felvételeket. A fotós honlapja egyébként tele van jobbnál jobb hazai helyszínekkel.

Bónusz fotó: a Párisi udvar 1900 körül:

Akit érdekel, az épület történetéről itt olvashat részletes írást.