Hadar Galron sok humorral fűszerezett. Összesen ennyit olvastam el a Mikve ismertetéséből, úgyhogy képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor másfél méternyire tőlem zokogó, hisztérikus, meztelen, elkeseredett, majd felszabaduló nőket láttam a színpadon.
A Pesti Színház darabja egy rituális fürdőben játszódik, ahova havonta egyszer látogatnak el a zsidó nők, hogy megtisztuljanak, mielőtt férjükkel hálnak. Az ortodox szokásokból épített életek látszólag stabilan állnak, aztán egy új fürdősegéd, Shira felbukkanásának hála kiderül, hogy minden hazugságra épül, és a nők élete valójában nyomorúságos. Az egyiket irigylik sikeres férje miatt, miközben az időnként vasalóval süti meg a hátát. A másikra szép esküvő vár, de nem ismeri leendő férjét. Van, aki meg sem tud szólalni, annyi borzalmat látott, van, aki nem meri beismerni magának és férjének, hogy megöregedett, míg a fürdő vezetője látszólag jól teszi a dolgát, de a ki nem mondott igazságok miatt óriási szerepe van abban, hogy a közösség mindegyik nőtagja a maga kis poklában él.
A darabot Michal Dočekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója rendezte, elképesztő szereposztással. Lássuk csak, kik játszanak a darabban:
Persze attól még, hogy sok az ismert arc a Mikvében, lehetne rossz is a darab, de erről most szó sincs. Egyrészt, mert jó a sztori. Hadar Galron legalább annyira ért a nők lelkéhez, mint Almodóvar, persze neki könnyebb dolga van, hiszen maga is nő. Galron 1970-ben született, tehát még fiatal, ennek ellenére ügyesen tudja árnyalni az érzelmi drámát, mintha már egy teljes élet lenne mögötte. És a legfontosabb, hogy otthonosan mozog az ortodox zsidó hagyományokban, így egy olyan világba tudunk belesni általa, amiről eddig fogalmunk sem volt; a Mikve kevéssé lenne izgalmas és titokzatos, ha egy hétköznapi női fürdőben játszódna, bár úgy gondolom, hogy a kibontakozó drámák jelentős részét vallástól függetlenül ott is el lehetne csípni.
A színészek majdnem kivétel nélkül fantasztikusak: Pap Vera jól hozza a látszatot fenntartani igyekvő, majd talajt vesztő fürdővezetőt, Eszenyi Enikő meg valami döbbenetes erővel formálja meg az őszinte, másokon segítő nőt, akinek pedig leginkább lenne segítségre szüksége. Börcsök Enikő most nem kapott olyan erős szerepet, mint általában, de határozottan jelen van a színpadon, Hegyi Barbara szokás szerint olyan, mint egy érzelmi légkalapács, képtelenek vagyunk távol tartani magunkat karaktere problémáitól, Kovács Patrícia meg időnként kissé talán arányt tévesztve, de ügyesen oldja laza karakterével azt a feszültséget, ami egyben tartja a Mikve hazugságait, így nagy szerepe van annak lerombolásában is: színészi játéka hozzájárul ahhoz, hogy a két felvonásos darab végén nemcsak a színpadon, de a nézőtéren is eljutunk oda, ahova.
A darabban van persze humor is, de itt a dráma az úr, ami hitelesen fut végig a történeten, jó az íve, jók a csúcspontok, kapunk elég időt a tragédiák feldolgozására, hogy aztán újabbakat vágjanak az arcunkba. A nézők érdeklődését folyamatosan fent tarja a Mikve, egy másodpercre sem válik unalmassá a darab, és nemcsak azért, mert az egyébként is vonzó Kovács Patrícia időnként premier plánban mutatja meg meztelen testét melleitől formás fenekén át egészen csupasz szeméremdombjáig, vagy mert Tornyi Ildikó, vagy Eszenyi Enikő néha szintén ledobja ruháját, hanem mert a sztori, a rendezés és a színészi játék most olyan erős egységet alkot, amilyenre ritkán kerül sor színházban.
A két felvonás szinte észrevétlenül elment, nem fészkelődtem a székemben, nem vártam a szünetet, pláne a darab végét, és az sem zavart, hogy sokszor visszatapsoltuk a színészeket, pedig elég hamar elunom a tapsolást. A közönség alig tudta kifejezni elismerését a darab után, a taps mellett hangos Bravók!, meg füttyök tarkították az ünneplést, miközben a színészek annyira benne maradtak drámai szerepükben, hogy a harmadik meghajolásig még mosolyogni sem tudtak igazán, volt, aki csak könnyezni tudott, és sokan ugyanezt érezték a nézőtéren. Mert egy erős darab az ilyen.
