Akik látták már a Soul Kitchen című filmet, talán vitatkoznak az Üvegtigris-hasonlattal, pedig jócskán találhatunk közös vonásokat a német mozival. Adott egy kiábrándult vendéglátós, egy lepukkant hely, ahová csak néhány ismerős jár, egy ÁNTSZ-ellenőr, aki meg a maradék kevés önbecsülést is elveszi az embertől, egy elhidegülő szerelmi kapcsolat. És úgy tűnik, minden egyre rosszabb lesz.
Fatih Akin meglepően könnyű kis vígjátékot rittyentett össze a Fejjel a falnak (Gegen die Wand) és a A kísérlet (Das Experiment) után, az ember a film kezdete után csak rövid ideig várja, hogy mindjárt bezárnak valakit egy cellába, aztán megerőszakolják. A könnyed hangulat gyorsan magával ragad, a karakterek is eltaláltak, a történetvezetés is klasszikus.
A rövid tartalom: adott egy görög származású, hamburgi kocsmatulajdonos, akinek semmi sem jön össze. A raktárból kialakított hely nem megy túl jól, a barátnője lelép Kínába dolgozni, a tolvajként tevékenykedő bátyja az ő hátán akar szabadulni a sittről, ráadásul a dereka is beáll, alig tud mozogni. A recept láthatóan ez: fogj egy szerencsétlen, de szeretni való főhőst, dobálj rá elviselhetetlen mennyiségben terhet és szenvedést, majd amikor a néző már fájdalmasan néz, akkor kezdjenek jobbra fordulni a dolgok.
A Soul Kitchen viszont nemcsak egyszer játssza el ezt, sajnos kétszer él ugyanazzal a fordulattal, amivel már egy kicsit olcsó lesz a mese. Egy Üvegtigris-szerű keserű, mégis felszabadító lezárásra pedig hiába várunk, az egyszerűségét egyszer sem tagadó filmnek a végét is a szokásos módon készítik el. A gonosz karakter megbűnhődik, az értékek győznek a tőke és az alvilág felett, jöhet a boldog sóhaj.
Közben olyan mellékszereplők teszik színesebbé a képet, mint Birol Ünel, a meg nem értett séf, aki a lepukkant helyen kénytelen elviselni a színvonalesést, vagy a masszőr, szebb-mint-valaha Gryllus Dorka. Egyébként a szakács karakterében nagy kár, hogy az először megismert, ketchupból, majonézből, fagyasztott halrudakból és néhány fonnyadt levéből fine dining igénnyel előadott tálalást varázsoló "mester" később átmenet nélkül átvált a tényleg minőségi konyha képviselőjévé, talán a film hossza miatt kellett leegyszerűsíteni a konyhában zajló folyamatokat. Pedig ez volt talán a legszínesebb szál.
Az már talán csak az én bajom, hogy Moritz Bleibtreu arcát nehezen bírom elviselni, a Lé meg a Lolában már eleve nem tetszett, és ezt a későbbi filmjeivel sem tudta helyrehozni.
Noha a Soul Kitchen nem éppen új, több mint egy éve megy a mozikban, Magyarországra még csak most ért el. Ha rám hallgattok, ezen a héten erre neveztek be, vagy ha kicsit fajsúlyosabbra vágytok, vagy csak ösztönösen, sok éves tapasztalat alapján féltek a német vígjátékoktól, menjetek el a Szemekbe zárt titkokra, az is remek alkotás.