Úgy alakult, hogy pár nappal ezelőtt felszálltunk egy buszra Budapesten, és körülbelül kilencven kilométerrel később Várpalota mellett szálltunk le, egy katonai gyakorlópálya mellett. Ennél valamivel fontosabb információ, hogy a közelben harckocsik álltak: két T55-ös tank, néhány GSZP-55-ös meg egy BMP-1-es.

Azért jöttünk, hogy szétzúzzuk velük a tájat.

Harckocsit vezetni egyáltalán nem magától értetődő időtöltés. Akik voltak katonák, azok nem feltétlenül jutottak tank közelébe, hiszen a legtöbbeket máshova osztották be. Ha valaki mégis a harckocsisokhoz került, az sem feltétlenül vezethette a páncélosokat, ugyanis ahogy hallottam, a tisztek inkább eladták a gázolajat, minthogy gyakorlatozások során használják fel őket. Jó biznisz lehetett ez a rendszerváltás környékén, hiszen egy harckocsi képes háromszáz liter üzemanyagot is elhasználni egy óra alatt, ha valaki ezt leszívta és eladta, simán megduplázta a fizetését. A legtöbben az ismerőseim közül azonban már be sem vonultak, így nekünk legfeljebb a képernyőről lehetnek ismerősök ezek a járművek.

Éppen ezért tűnik kiváló ötletnek, hogy a budapesti dugókból, és a dugókból fakadó frusztrációkból kiszabadulva beüljünk egy 40 tonnás, több száz lóerős tankba, és átcsapassunk vele az erdőn. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a katonai ruha egyből kihozza a keményt az emberből, mint ez a fotó:

Elsőként a T55-öst próbáltam ki, az ötvenes évek óta hadrendben álló modellbe ülve egy pillanat alatt megértettem, hogy mit is jelent egy ilyen harckocsi. Ez a tank ugyanis egy nagy rakás vas SZAR. Méghozzá a szó legszebb értelmében, ebben a harckocsiban ugyanis nincs semmi finomság, itt a legkisebb jele sincs a törődésnek, nem játszottak a tervezésnél az ergonómiával, vagy azzal, hogy bal oldalról lenyesnek még egy kicsit a kanyarstabilitás javítása érdekében. Nem, kiöntöttek 40 tonna fémet, aláraktak egy 39 literes, V-55-ös, 581 lóerős motort, ráraktak az egészre egy ágyút, aztán elküldték harcolni.

Egy tank irányítófülkéje semmilyen normális eszközéhez nem hasonlítható. Bent sár volt, a kezelőszervek kialakításánál nagyon vigyáztak arra, hogy a finomság legkisebb gyanús jelét is száműzzék, a kuplung, fék lenyomásához, ahogy a váltáshoz is, komoly izomerő kell, és karokkal irányítjuk a szerkezetet.

Indulás előtt kaptam egy ötperces kiképzést, aztán indult a csapatás. A móka egy gázfröccsel indult, körülbelül negyven liter égett üzemanyag úszott el füst formájában a tank mellett. Aztán elindultunk.

Megmondom őszintén, nehezebbre számítottam, de elég hamar kiderült, hogy tankot vezetni sok szempontból könnyebb, mint autót. A kuplung-fék-gáz hármasát ugyanúgy kell használni, mint a kocsikban, a váltóban sincs nagy különbség, és kormány helyett ugyan karok vannak, de ezeket meg lehet szokni. Az irányítás tehát nem jelent nagy problémát, az viszont óriási előnyt jelent, hogy egy Godzilla van alattunk.

Gond nélkül csapattunk át a sárcsapdákon, és a tank akkor sem lassult be, amikor látszólag kilátástalannak tűnő, vízzel teli szakadékokba mentünk be, a lánctalpak segítségével simán kiszabadult a T55-ös. Mentünk domboldalon, és olyan is volt, hogy letértünk a jobbra kanyarodó útról. "Balra!" - kiáltott a fülemre a mellettem ülő, velem rádiós összeköttetésben lévő oktató, én meg felmértem a terepet, és arra csak bokrokat, meg kisebb fákat láttam. "Jobbra, nem?" - kérdeztem vissza, az út ívét látva, de nem, újra azt kiáltotta az oktató, hogy balra, én meg letartoltam a fél erdőt.

Elképesztő élmény az, amikor nem állít meg semmi, amikor szinte csak annyi dolgod van, hogy nyomod a gázt, és a 39 ezer köbcentis motor meg a 40 tonnás test majdnem minden akadályt legyőz úgy, hogy te körülbelül hülye vagy a szerkezethez. Nem vagyok tankkezelő expert, csak nyomtam a gázt, kezeltem a karokat, mégis könnyedén átküzdöttem magamat mindenen, ami csak és kizárólag a tank érdeme.

Budapesti dugókban jól jönne az ilyen.

Két harckocsit próbáltam még ki. Az egyik a BMP-1-es volt, ami a páncélozott csapatszállító és a könnyű tank keveréke: elviszi a a harcoló alakulatokat a helyszínre, és ha kell, lő is néhányat. Ebben csak utasként voltam, de az élmény óriási volt. A BMP-1-es ugyanis bivalyerős, olyan lendülettel indul meg a 13 tonnás test, ahogy sportautók is csak ritkán, és miközben mi a falrészben ácsorogtunk úgy, hogy csak deréktól lefelé voltunk a páncélozott járműben, a BMP elképesztő sebességgel csapatott a tesztpályán. Ilyen tempó, gyorsulás, kanyarsebesség mellett még úgy is nehéz kapaszkodni a vékony fémelemekbe, amikor normál úton haladunk, de árkokba fordulva, pocsolyákon átszáguldva, belógó, vészesen közelgő faágak elől hajolgatva a legjobb vidámparki élményeket is lenyomja a páncélozott csapatszállító.

És végül a GSZP-55-ös, amit a világ legjobb terepjáró képességű járművének tartanak. Ez a gépdög tényleg átmegy mindenen. Úgy értem, MINDENEN. Nem volt olyan sártenger, amin ne küzdötte volna át magát. Ha egy kisebb tó kerül az útjába, bekapcsolja a hátsó propellereket és átúszik rajta. Emelkedő van előttünk? Megmássza. A gyakorlópálya végén például van egy közel négy méter magas domb, aminek mindkét oldala legalább hatvan fokos emelkedőből áll. A GSZP-55-ös simán felmászott ezen, a domb tetején persze csak az eget láttuk, aztán a vékonyka csúcsponton a másodperc törtrésze alatt átestünk a túloldalra, de a jármű meg sem csúszott: a sofőrön múlt, hogy milyen sebességgel engedi le magát a csúszós, sáros lejtőn, ami után egy kisebb tó várt minket.

A harckocsizás után ettünk még egy kis levest a gulyáságyúból, kanálgéppel, aztán elindultunk vissza Pestre.

Több dolog is eszembe jutott. Egyrészt, hogy akár szégyennek is nevezhetnénk, ahogy ezekből a kemény harckocsikból puhány fiatalok szórakozása lett, de ez egy baromság: sokkal jobb, ha ezek vidámparkban vannak, mint a háborúban. Embereket ölni ugyanis egyáltalán nem menő dolog, a tesztpályán csapatni negyven tonnás monstrumokkal viszont az.

Másrészt, hogy újra gyereknek érezhettem magam: huszonöt éve még csak a harckocsik kicsinyített másával játszottam, ami most már kevés lenne az élményhez. Az igazi tankok viszont még ma is zseniálisak, és a vezetésük során olyasféle gátlástalan örömöt éreztem, mint amikor annak idején átmentem az apró szovjet csapatszállítóval a Peugeot Matchboxon.