Mint azt a Facebookos oldalra korábban kiírtam, tegnap jazzkoncertre mentem két barátommal, a 13. Downtown Sambosi Jazzfestival keretében megtartott Pozsár Eszer és Felly K előadására látogattunk el. Egyikünk sem gyakorlott jazzkoncert-látogató, de mint kiderült, ezzel egyáltalán nem voltunk egyedül.

A Pesti Vármegyeháza díszudvarába volt meghirdetve az előadás, de a helyszínt a nyolc órási kezdéshez és a 7:58-as érkezésünkhöz képest meglepően üresen találtunk. Komolyan azt kezdtem hinni, rossz helyre jöttünk, mert a bejáratnál összesen két középkorú nő üldögélt, besétálhattunk, kisétálhattunk, senki nem szólt, hogy talán jegyet kellene venni. Odamentünk az egyikük hölgyhöz - róla később megtudtuk, hogy a főszervező -, kiderült, jó helyen járunk, így megvásároltuk a jegyeket. 

A díszudvar helyett a díszterembe küldtek minket, ami elsőre ugyan nem hangzik rettenetesen, mégis iszonyú helyszín egy jazzkoncertnek. Kopott tisztviselői padok, házelnöki pulpitus, a falon Rákóczi és egyéb nagy magyarok óriási festményei között egy digitális szavazótábla, az egyetlen, ami kizökkent az időutazásból. Színpad tehát nincs, hely sem nagyon, elöl, II. Rákóczi Ferenc lába alatt még éppen elfért néhány zenész.

A közönségen végigpillantva megállapítottuk, hogy a koncertet valószínűleg nem megfelelő helyeken hirdették meg. Kábé hetvenen voltunk, leginkább középkorú és idős párok, gyanítottuk, hogy legtöbben a főszervező ismerősei. Egyikük az első szám második felénél beadta a kulcsot, és az alvásba menekült:

Pozsár Eszter és a Trans-formations zenekar lépett fel először, Eszter fuvolát és szaxofont készített be, őt pedig gitár, basszusgitár és dob kísérte - pontosabban ezek időnként át is vették a prímet, hiszen jazzkoncertről van szó.

Rögtön az elején belehúztak, megadva az alaphangulatot, nagyon összeszokottan, pontosan tekerték egymás körül a szólamokat, amiket hallhatóan nagy fantáziával írtak meg. Ez egyrészt előny, másrészt nem, hiszen nem adott teret a rögtönzésnek, a zenészek sokszor kottából játszottak - ami számomra különös egy jazzkoncerten -, a szólókban is hallható volt az előre elgondolt szerkesztőelv, de betudtam annak, hogy végül is egy lemezbemutatón vagyok.

A közönség először nem reagált úgy, ahogy egy jazzkoncerten szokás, aztán lassan - néhány gyakorló taps után - rájöttek, hogyan megy ez, és többé-kevésbé megtapsolták a szólókat. Ez alapján viszont úgy éreztem, alig néhány ember lehetett a közönségből, aki látott már valaha ilyen előadást, akár tévében.

A számok előtt Eszter elmondta, ki írta a szerzeményt a csapatból, de ezt akár ki is lehetett volna találni: a szerző hangszere ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapott. Kedvencem az a rész volt, amikor a gitáros Eichinger Tibor és Eszter egymásnak kezdett felelgetni, a szólamokat remekül egymásba szerkesztve, és tényleg érezhető volt, hogy egy férfi és egy nő beszélget, zeneszerzésből tehát mindenképpen ötös a csapatnak.

Az előadást azonban nem vitték túlzásba, Eszter kivételével nagyon szerényen üldögéltek a tagok, de a fúvós sem állt az előtérbe, nem lépett a zenén kívül más kommunikációs csatornán kapcsolatba a közönséggel, ami a városházán még rendben van, de egy nagyobb show-t nem lehetne így lenyomni.

Engem nagyon meggyőzött a zenekar, főleg az Eszterből áradó nőies és érett játék, a gitáros remek szólói, a dobok unatkozni nem engedő, mindig máshová hangsúlyt helyező ritmusa és az elsőrangú basszuskíséret együtt azt eredményezte, hogy megkeresem és megvásárolom a csapat cédéjét. Bár élőben, a születés helyszínén nyilván sokkal élvezetesebb ilyen muzsikát hallgatni.

A második zenekar a Jazz és Tűsarok, ami Felly K énekesnőből, egy dobosból (ez Emilio volt egyébként), egy basszusgitárosból (a legvastagabb basszusnyakon játszva, amit valaha láttam), egy gitárosból és egy számítógépes pultból állt, és ez adta a banda egyediségét is: scratch és előre beprogramozott effektek próbáltak meg színt vinni a számokba, több-kevesebb sikerrel.

Felly K ugyan mindent megtett, a show igazi nagyasszonyaként vonult be, és a különös díszlet miatt elnézést kérve angolul elmondta (először magyarul kezdte, de aztán valamiért meggondolta magát, pedig tulajdonképpen szegedi), hogy noha minden időjós azt állította, nem lesz eső, a szervezők mégis felköltöztették a drága berendezéseket. Hátul egy ölben elférő, székre elhelyezett keverőpult mellett ülő tizenhat éves srác bólogatott.

A csapat egyébként színtelenül játszott, egyszerűen, mintha rábízta volna az énekesnőre, vigye el a hátán a koncertet. Felly K mindent megtett, telt hangjával igazi dívaként adott elő, mintha egy sportcsarnokban állna. De hát nem ott állt, így viszont kellemetlen volt az egész jelenség.

A számítógépes effektek ehhez a zenéhez olyanok voltak, mintha a paprikás krumplit kezdenénk el mindenféle különleges fűszerrel feljavítani, de sajnos bármit csinál az ember, attól az étel még paprikás krumpli marad.

Összességében jó érzéssel távoztam, és elkönyveltem magamban, hogy ennek a fesztiválnak a szervezésen kell javítani, a zenészeken semmi nem múlik. Ők vagy annyira szerények, hogy nem éreznek bántónak egy fellépést a szavazóteremben, vagy akkora arccal jönnek, hogy észre sem veszik. De azért a közönség feszeng egy kicsit.