A VinAgora Borgála hatalmas ötlet. Lehozza a piedesztálra emelt és sokszor csak kemény munkával elérhető borokat a nép közé, kiteszi az asztalra az oinokhoé-sereget a legjobb borokkal töltve. Ennél fontosabb eleme nem is lehetne egy versenynek: egy táblázat nem mutatja meg, milyen a jó bor, és miközben sokan őszintén hisznek abban, hogy kiváló bort fogyasztanak, előfordul, hogy egy világ van még az általuk megismert minőség felett. És persze óceánok, hiszen egy ilyen alkalommal megkóstolhatunk uruguayi, chilei, kaliforniai bort, de megesik, hogy szomszédaink borai okoznak meglepetést: Románia, Horvátország és Szlovákia is remekül teljesített a versenyen.

Van persze gyanakvás is, hiszen amikor azt halljuk, hogy a nevezett borok mindössze 70 százaléka volt magyar, a hét Championból (az aranyérmesek legjobbai közül) azonban hat tétel volt hazai, arra gondolok, hogy nagy előny a saját zsűri. Aztán megtudom, hogy a bírák és a belőlük szervezett bizottságok is különféle országok borszakértőiből álltak össze, akik vakkóstolással értékelték az italokat, szóval összességében az "amíg én nem próbáltam, nem hiszem el" - hozzáállás szinte kiált egy ilyen rendezvényért.

Egy barátommal látogattunk el a borgálára, mindketten amatőr rajongók vagyunk, de lelkesek, ha tujduk, hogy egyszerűen nem nyúlhatunk mellé. Nincs dugós bor, nincs túlárazott szemét, ráadásul szubjektív ítéletünket bortekintélyek ítéletéhez mérhetjük, ugyanis minden bor előtt ott találtuk az értékelő adatlapot is.

A túlárazás egyébként érdekes kérdés, mint az az adatlapokból is kiderült. Ezek a borok ugyanis egytől egyig 80 pont körüli értékelést kaptak a borversenyen, mégis a másfél eurós palacktól a 40 eurósig mindennel találkozhattunk, adott kategórián és évjáraton belül is. És volt olyan, hogy a három eurós jobban szerepelt, mint a negyvenes.

A könnyű fehérekkel indítottunk, abból ugye nem lehet baj, és tényleg csak minimális adagokat lögyböltünk az orrunk előtt, nehogy megártson. Az első meglepetéseket a Söptei Pincészet borai adták, mindketten arról beszéltünk, milyen különleges aromákat fedeztünk fel a legutóbb kóstolt tételben, mire kiderült, hogy véletlenül mindketten ugyanannak a pincészetnek két borát ittuk. Nagyon ízlett még az Ostoros Egri Királyleányka.

Elmerültem persze a külföldi borok közt is, főleg, hogy felelevenítsem néhány korábbi emlékem. A száraz fehérborokat Monacóban, a Meridian Beach Hotel Plazában szerettem meg, körülbelül hét évvel ezelőtt. A parton kialakított étteremben ültünk, kellemes meleg volt, szél fújt a tenger felől, és ebben a környezetben találkoztam először a minőségi, könnyű, száraz, alig savas francia fehérborokkal. Beszélgetés közben a pincérek folyton feltöltötték a poharamat, én meg szinte észrevétlen szerettem bele ezekbe a borokba, és azóta is az utórengésüket keresem minden palackban.

Mivel nem vagyok borszakértő, nem tudom, hogy egy borászatban járkálva melyik üveget kell leemelnem a polcról, hogy felelevenítsem az élményt, egy borgálán viszont legfeljebb a berúgást kockáztatom a véget nem érő próbálkozással. Szerencsére elég hamar megtaláltam a keresett tételt: a Domaine Raimbault Pineau 2006-os Sancerre Cuvée Lucienje méltán lett aranyérmes, a 38 eurós palackban ugyanis csodálatosan kiegyensúlyozott bort találunk, amiben a tölgyfa íze keveredik a pörkölt fa és a vanília íllatával. 

Persze a Sancerre Cuvée Lucien túl drága ahhoz, hogy mindennap előforduljon az asztalunkon, hétköznapokra jobb a már említett Ostoros Királyleányka, körülbelül három euróért.

Úgy a tizenötödik kóstoló után megálltunk egy sajttálra, mert már gyöngyözött a homlokunk, aztán vissza. Egyszerre csak megtörtént a baj: az ízlelőbimbóim ellen egy romániai bor, a Grasa AE Cotnari 1982 indított cukorhadjáratot, a már-már boreszencia után nem volt más választás, a kóstolást a kései szüretelésűeknél kellett folytatni. A román bor egyébként nekem nagyon ízlett, bár volt egy különös ízösszetevő, amit nem sikerült azonosítani. És nem a lóizzadság, mert ilyen ízű borral is akadt dolgunk a bírálókértékelése szerint, inkább valami autószerelő-műhely jutott az eszembe. Olasz autókat szerelő műhely, hogy pontos legyek.

A kései szüretelésű asztalon a svájciak taroltak, legalábbis ami az édességet illeti, az aranyérmes, 2007-es Merle Des Roches Ermitage du Valais körülbelül olyan volt, mintha egy hatputtonyos aszúba beleöntöttek volna fél kiló cukrot, utána lehetetlen lett volna tovább kóstolni bármit. Itt kellett beiktatni az ebédet.

Visszatérve a pezsgők felé fordítottam a figyelmem, de rá kellett jönnöm, hogy ezt a műfajt még tanulnom kell. Nem nagyon éreztem ugyanis minőségi különbséget a másfél eurós Törley Fortuna Doux és a húszeurós, 2006-os Törley Chardonnay Brut között (ízben persze hatalmas távolságra vannak egymástól, hiszen az egyik édes, a másik száraz), igaz, a zsűri sem: előbbi ugyan csak aranyérmes, utóbbi champion lett, de mindkettő 85 pont körül ért el a versenyben.

A pezsgők után a vörösök felé fordítottam a figyelmemet egy tematikus kóstoló keretében, erről külön posztot írtam, amit rövidesen olvashattok. Hazafelé sokáig megmaradt a mosoly, és az alkohol lassú elpárolgása után teljes mértékben elmaradt a kellemetlen utóíz, amit annak tulajdonítottam, hogy kivételes borokkal volt dolgom a kóstolás hat órája alatt. Jövőre is megyek.